A nyavalygás kultúrájában élünk

Olyan rettenetesen fárasztó. Már megint itt van egy újabb felháborodás, egy újabb friss erő, egy újabb nekibuzdulás, ami meg akarja mutatni, hogy amit az „öregek” tesznek, művelnek, akarnak és egyáltalán pártolnak, az szükségszerűen meghaladott. Mert ide nekünk az iPaden oktatott programozást, bolognai rendszert a közoktatásba, és főleg le azzal a meghaladott elképzeléssel, hogy az iskola talán nem csak melegedő. Esetleg ennél többre szolgál. Nem primér módon a matematikát és a történelmet akarja megtanítani nekünk, hanem nevelni is szándékozik.

A 21. században már csacskaságoknak számító dolgokra – nem is csodálom, hogy újabban a huszonegyedik század emlegetése divatos lett bizonyos pártok köreiben, legalább nem is tagadják, hogy a hagyománnyal szemben határozzák meg magukat –, mint erkölcs, morál vagy hit. Újra és újra végig kell néznünk, ahogy a progresszív sajtó felemeli az éppen esedékes, lánglelkű, izzó szemű fiatalok tiszta lelkű demonstrációit.

Az okok változnak,

Tüntetni kell a röghöz kötés ellenében! Arról meg ne beszéljünk, hogy a felsőfokú oktatás nem jog, hanem lehetőség. Olyan opció, amivel kétfajta módon élhetsz. Kifizeted a tanulmányaid hozzávetőleges értékét, majd a megszerzett diplomáddal azt teszel, amit csak szeretnél. A másik lehetőség, hogy a társadalom kifizeti neked az egyetemi éveidet. Nem jófejségből és nem azért, mert osztozik izzó fantáziádban. Az ilyet befektetésnek hívják. És amikor egy kormányzat szóvá teszi, hogy a magyar adófizetők nem a svéd és német állampolgárok, hanem saját javukra fizettek, akkor azt helyesen teszi, mert ez az egyetlen, akceptálható hozzáállás.

Ez nem egy baráti társaság, ideje felébredni. Az, hogy te két kisfröccs között milyen terveket szövögetsz a dobbantásodra, mindenkit teljesen hidegen hagy, aki nem a kocsmai asztalodnál ül.

És itt a legújabb mánia, tüntetni az iskolai túlterheltség ellen! Mert ők nem felnőttek, hogy 8 órát dolgozzanak. Csak hallgatom ezt az elkényeztetett nemzedéket és Cato módjára tódul fel bennem a szinte mániás gondolat: tényleg ezt a társadalmat kell megvédeni külső hatásoktól? Ezt féltjük? Ezt akarjuk őrizni?

Nagyszüleink polgári generációja az átlagos tárgyak mellett latinul és gyakran ógörögül is tanult, mindennapos volt a zenei képzés, nem beszélve a modern nyelvekről. A magyarórákon nem pár sort, hanem hosszas memoritereket kellett bebiflázni. Folyamatosan komoly elvárások voltak a reáltantárgyakban. Ma minek kell megfelelni? A 20 százalékos eredményt elérő érettségi már elégségest jelent. A gyerekek szabadok,

De persze, túlterheltek.

A nyavalygás kultúrájában élünk. Egyúttal az anyagi javakat, jólétet és személyi biztonságot tekintve Magyarország egyik legprosperálóbb időszakában. Mi más irányíthatja rá jobban figyelmünket arra a tényre, hogy a lelki egészség nem csak és kizárólag a szabadság és a pénzügyi prosperálás eredője, ha nem az a helyzet, amiben ma élünk?

Európának tényleg nem az a fő problémája, hogy gazdag, hanem az, hogy gyenge. És amiről a progresszió büszkén azt hiszi, hogy a fejlődés egy-egy állomása – felvilágosodás, polgári forradalmak, ’68-as rendbontások –, azokról utóbb mindig kiderül, hogy a bomlás felé vezettek.

A kérdés az, hogy sajnáljuk-e azokat, akik mindezekben részt vesznek. Hiszen jelentős részük megtévesztett és tudatlan. Amikor ki tudja melyik, forradalmi csíraképződmény abban kulminálódott, hogy valamelyik budapesti, belvárosi téren az éjszakai órákban elkezdődött a technobuli és erről a baráti média lelkesen, percenként közvetített, legkésőbb ott nyilvánvalóvá lett, miért is voltak ott ezek a gyerekek.

A buliért.

Elvégre nem mindenkinek jut egy rendszerváltoztatás, szegény ember vízzel főz.