Időmaffia

„Százötven és kétszáz között. Valami ilyesmire jutottam, amikor megpróbáltam kiszámolni, nettó hány órát vett el az életemből a MÁV pusztán azáltal, hogy a menetrendet afféle fakultatív ajánlásként kezelte szerződéses előírás helyett. Pontosabb számot az évek távlatából sajnos nem sikerült kikalkulálnom, pedig volt időm matekozni, amíg a zuglói vasútállomáson próbáltam toporogva elkerülni a gyászos fagyhalált, és közben úgy tenni, mintha semmi kivetnivalót nem találnék a szintén a peronon időző Hős utcai különítmény kihívó üvöltözésében és szotyiköpködésében, elvégre a hang elszáll, koszosabb ez az állomás meg már úgysem lesz.

Szóval, hogy ne álldogáljak hiába, számolgattam: annak idején piliscsabai egyetemistaként ingáztam Budapestről – az ötvenperces utat emlékezetes módon nyújtották másfél órásra »a sínre hullott falevelek« és egyéb, az államvasutak számára leküzdhetetlen akadályok –, ahol főleg a visszaúton volt az alapcsomag része az öt-tizenöt perces csúszás. A balatoni nyarak stabil programpontja a peronra olvadás a negyven fokban, miközben a jól ismert dallam után az állomáskezelő újabb és újabb negyedórákkal toldja meg a hangosbemondóban a vonat várható érkezési idejét, a bizonytalanságban lehetetlenné téve még azt is, hogy az ember legalább értelmesen töltse el azt a másfél-két órát, aminél a végén megáll majd a licit. Mert ugyebár hátha pont most nem ver át a MÁV, és tényleg jön a vonat… – az persze most sem jött, a zuglói peronon várakozó indiántörzsön belül viszont belháború robbant ki, rendőrségi nyelven szólva elszámolási vitába keveredtek, amelynek részletei játékosan keveredtek az általuk hallgatott minőségi zenével.”