Nem élhetünk örökké a megsebzettség állapotában

„A második világháborút követő éveket a felföldi magyarság, s egyben a magyar nemzet történetének egyik legtragikusabb periódusaként tartjuk számon. A csehszlovákiai magyarok és németek elleni jogfosztó politika a kollektív bűnösséget kimondó Kassai kormányprogram, a Beneš dekrétumok, s az ezekre épülő állami jogszabályok alapján jött létre. Az ennek jegyében végrehajtott kényszerintézkedésekkel járó megpróbáltatások súlyát még nehezebbé tette az a tény, hogy minderre a háborút lezáró, annyira óhajtott béke korszakában került sor. A mindannyiunk által ismert következményeket eredményező törvényen kívüli állapot égő sebe pedig máig ott izzik a kollektív emlékezet tudatában. De a sebeket egyszer be kell gyógyítani. Nem élhetünk örökké a megsebzettség állapotában, önérték-csökkentő tudattal.

Ám a gyógyítás első aktusa mindig a sebek feltárása kell, hogy legyen. Egy ilyen emlékező közösségben, így karácsonyra várva, talán nem szentségtörés kicsit előbbre tekinteni a születő Kis Jézus életrajzában, oda a sötét kereszthalál utáni napokba, s ott felidézni azt a tényt, hogy a feltámadt Üdvözítő, tanítványok közti megjelenése épp sebei felmutatásával kezdődött, mi több, e sebekre hivatkozva hirdetett számunkra békességet, mely az átélt nagypénteki trauma gyógyításának legfontosabb előfeltétele volt. A szív és a lélek békéje nélkül ugyanis a megsebzett szervezet sosem válik egészségessé, ezért megbékélés nélkül hiába várunk gyógyulást. Az Üdvözítő sebeiről a filozófus Szent Ágoston pedig azt tanítja, hogy azok magukban rejtik a továbblépés titkát is, hisz a feltámadás után a sebek a halál és elmúlás feletti győzelem jeleivé váltak.

Igen, kedves jelenlévők, a csehszlovákiai magyarságot is halálra és pusztulásra szánták a II. világháború első békét hozó évében. De nézzünk csak körül kik is voltak a halálos ítélet meghozói?”