Mi is a kereszténység politikai értelme Európában?

„A hisztérikusok számára az élő kereszténységgel való takarózás jellemzően a történeti keresztény mű kiemelésének és hatalmi pozícióinak megőrzésére szolgál egy politikai napirendnek alávetve. Ehhez álhittel takargatják a politikai kereszténységet. Holott egyszerűbb lenne azt mondaniuk, hogy a mű helyét akarják rögzíteni az Észak-Atlantikum egymilliárd emberének életében, jóllehet ennek az egymilliárd embernek a körében az élő kereszténység hatóereje folyamatosan csökken. Mármost a keresztény közéleti embernek – eltérően a politikai kereszténytől – ez, az élő keresztény hit térvesztése az elsődlegesproblémája, nem pedig az idegen kultúrák és a progresszió térhódítása. Az a kudarcunk, hogy ez utóbbiakat nem tudjuk magunk köré szervezni, ám nem gondoljuk, hogy a műpolitikai rögzítése ezen segítene. A keresztény ember az élő hit visszaszorulásában látja a felelősségét, amely a másodikat – az idegenség eluralkodását – magyarázza. Nem pedig az utóbbi visszaszorításától reméli az első megoldását. A progresszivizmus és a multikulturalizmus homogenizáló hatásának felpanaszolása tehát érvényes diagnózis, de mivel a műre irányul és hazudik a mögötte lévő hittel kapcsolatban, teljesen irracionális elvárásokat támaszt az emberi élettel szemben. Konkrétan a tájképbe merevítését. (Jelzem, teljesen más útja lenne az érvelésnek, ha nem a kereszténységet emelné ki Európa kulturális identitásának védelmében, hanem a plurális európai tradíciót, ahogy fentebb érintettem. Ez utóbbi a nyugati konzervativizmus útja, amelynek azonban különböző okok miatt ma nincs keletje Európában: most éppen nem látszik ki a progresszivizmus és a nacionalizmusok mögül.)

A kereszténység egyetlen potens útja a tágan értelmezett hatalomba Ferenc pápán és az evangelizáción át vezet, amelyet éppen a mű-keresztények utasítanak el a legvilágosabban. Amikor a Krisztus és az emberi mű közötti választás politikai szempontokra redukálódik, ott a kereszténység halálra van ítélve. QED. A kereszténységgel való takarózás olyan logikai, kulturális és teológiai hiba, amelyet jellemzően újpogány-nacionalista kurzusok követnek el a XX. század eleje óta. Magyarország akkor is élen járt és most is élen jár ebben az eltévelyedésben. Persze ez a politikai keresztények szempontjából nem hiba, hanem ellenkezőleg, a nacionalizmus hatékonyságának emelését szolgálja. A politikai kereszténység értelme  már több mint száz éve úgyis leginkább csak a nacionalizmus szolgálata. Ez idő óta maga a nacionalizmus is része a keresztény műnek, vagy még inkább maga alá temette azt. Sajnálatos, ahogy a püspöki kar – megint csak tisztelet a kivételeknek – kollaborál ebben.”