Alkalmi levél

„Tehát az utolsó pillanatban mégis lesz Karácsony. Ez az a pont, ahonnét ki fogjuk sarkaiból mozdítani a világot, de legalább a Lendvai Ildikét. Eljött a Karácsony, csengetett picit, hogy tulajdonképpen minek is vállalta, de ez reményteli, meghitt csengettyűszó volt a mi füleinknek. És e csengettyűszó hangjaira a Gyula és a Feri, meg a Zsolt, a Gréczy, meg a mi kis fröccsöntött Szent Johannánk, a Kunhalmi Ági, szóval ők mégis megegyeztek. A legutolsó pillanat volt, Dettikém, ezt minden túlzás nélkül állíthatom.

De bennünket, mint tudod, különös anyagból gyúrtak, éppen ezért ennek a megegyezésnek muszáj volt létrejönnie. Tűnhetett akár véletlennek is, hogy egyszer csak betoppant a Megváltó, a Karácsony, de Sartre elvtárs megtanított rá, hogy a véletlen az a szükségszerűség, amelynek minden körülmények között be kell következnie. Na, így következett be minekünk Karácsony elvtárs a csengőszóval. És a külön lista meg az egyéni körzetekben az egyeztetés, igaz, a Momentum meg az Együtt azt mondta, ők nem akarnak Karácsonyt, és ti, édes Dettikém, még ti is külön indulást fontolgattok, de hát kotyogtok, mint elhagyott csolnak (megint irodalmi utalás!), és »azt hiszem, fáj sok fölgyűlt éved és / azért a szerető tévedés. / S jobb is volna, ha most elnéznéd velem, / hogy’ köt hálót szellő faleveleken«. De ha azt nem is, legalább azt, hogyan köt a mi Kunhalmi Ágikánk érmelegítőt a fiúknak, akik időt, fáradtságot nem kímélve állnak kint a standokon, és rendületlenül gyűjtik az aláírásokat valamire, amit már mindenki elfelejtett.

Ez a szocializmus állása jelenleg, édes barátném. A Karácsony odagyűjtött bennünket maga köré, úgyhogy most már legalább mi együtt vagyunk, már csak ti hiányoztok, meg a Gábor, a Vona, akit, akárcsak a Gréczyt, a Gyurcsány Feri eszkábált össze használt rongyokból, uszadékfából, egyebekből. A különös anyagból.”