Az állam újrafeltalálása

Közhelyszámba megy, de attól még igaz, hogy nagyon gyorsan változik körülöttünk a világ, s nagyon nehéz stabil igazodási pontokat találni. Olyan korban élünk, hogy minden, ami a könyvekben van, ami közös tudásnak, univerzális szabálynak tűnik, egyik percről a másikra illékonnyá válik, s elveszíti magyarázó jellegét. Elég csak egy a migrációról vagy egy a gazdaság működéséről szóló tankönyvet levenni a polcról, beleolvasni, s máris nyilvánvalóvá válik, hogy az ott megfogalmazott axiómák mellett az elmúlt években – finoman szólva is – elszaladt a valóság.

Sokszor, sok összefüggésben érezni, hogy

Ez a helyzet duplán is érinti az államot. Egyrészt az államról való gondolkodásunkban is egy paradigmaváltás zajlik – ugyanúgy, ahogy az élet sok más területén –, másrészt az élet sok területén zajló változások visszahatnak az államra, hiszen az állam mindennel foglalkozik. Plusz, ne áltassuk magunkat: állam volt, van és lesz. Nem volt igazuk a marxistáknak, akik úgy gondolták, hogy az állam azért jött létre, mert az osztálytársadalom nem működhetett nélküle, s ha majd az osztálytársadalmak megszűnnek, akkor az állam is „elhal”. Velük szemben Max Webernek volt igaza, aki azt mondta, hogy „az állam léte objektív társadalmi szükséglet, amit az állam társadalmi rendeltetése fejez ki”.

Éppen a fentiek miatt, az államról való gondolkodásunk „gondozása” különösen fontos! Különösen fontos, hogy legyen gondolatunk az állam kívánatos és nem kívánatos szerepéről, céljáról, méretéről. Hogy folyamatosan vizsgáljuk, hogy a kívánatosnak gondolt célt, szerepet, méretet sikerült-e elérni, illetve hogy az elkerülni szándékozott cél, szerep, méret dolgában hogyan is állunk éppen. Hogy milyen is a jó magyar állam.

S itt kell nagyon figyelnünk, a kutya ugyanis nem a „jó”, hanem a „magyar” szónál van elásva!

Sokan vannak ugyanis olyanok, akik szerint a jó állam ismérvei univerzálisak. A világ minden pontján, minden emberi közösség horizontján ugyanolyan jellemzőkkel bír a jó állam, s ugyanolyan szimptómák miatt nem tudnak sikeresek lenni más államok. Szerintem ezt óriási tévedés így gondolni!

Ez az írás azért született, hogy amellett érveljen, hogy

Nincs olyan varázsige, amit ha a világ bármely pontján elmormolunk, egy sikeres államot kapunk. Minden sikeres és sikertelen állam különbözik egymástól, különböző fejlődési utat járt be, különböző hatások érik. Ha sikeres magyar államot akarunk, akkor a saját fejlődési utunkat kell bejárnunk, a saját működő megoldásainkat kell megtalálnunk. Lássunk ehhez egy rövid sorvezetőt!

A földrajz

Legelőször egyvalamivel kell kalkulálnunk. Ez a valami pedig a földrajz. Erről Robert D. Kaplan „Revenge on Geography” című könyvében részletesen ír.

Kaplan már 2012-ben azt jósolta, hogy Európa számára a keletről és délről érkező migrációs nyomás fogja a legnagyobb kihívást jelenteni. Ebben a híres könyvében pedig azt állítja, hogy a legnagyobb zavarok mindig akkor következnek be, amikor politikusok, szakértők, véleményformálók úgy próbálnak egy állam számára követendő stratégiákat meghatározni, hogy nem veszik figyelembe az adott államra jellemző geopolitikai meghatározottságokat. Kaplan ezt a realista megközelítést Thuküdidésztől eredezteti. Az antik szerző a Peloponnészoszi háborúról írt művében igyekezett racionális alapokon, ideológiáktól, mítoszoktól és az ezeket alátámasztó retorikától mentesen értelmezni az egyes szereplők mozgását, valamint céljaikat és az azok eléréséhez választott eszközöket.

A félelem az államok esetén az állam megszűnésétől való félelemként, az önérdek a minél szélesebb körű befolyásszerzésként, a becsvágy pedig a katonai sikerként vagy az érdekszféra növeléseként jelenik meg. Kaplan szerint a geopolitika és a földrajzi adottságok elsősorban abban segítenek, hogy az érdekeket könnyebben azonosítsuk. Cikkünk szempontjából ez elsősorban azért érdekes, mivel Kaplan egyértelműen amellett foglal állást, hogy az úgynevezett intézményi univerzalizmus – amely lényegében a nyugati intézmények bárhova történő átültethetőségét jelenti – a legtöbbször nem képes érvényesülni. Általános, kapitális hiba, hogy akkor tartunk sikeresnek egy államot, amennyiben annak működése a saját elveinket tükrözi vissza.

A környezet

De milyen földrajzi meghatározottságokon vagy környezeti hatásokon múlhat a siker? Ennek járt utána az eredetileg evolúcióbiológus Jared Diamond „Guns, Germs and Steel” című, óriási nemzetközi sikert aratott könyvében. Ő is úgy gondolja, hogy a siker szempontjából egyáltalán nem mellékes, hogy egy ország milyen környezeti adottságokkal rendelkezik.

Kézenfekvő példa, hogy az emberi fejlődés azért ugrott nagyot először a Közel-Keleten, mivel az itt található növények alkalmasak voltak a módszeres, tervszerű termesztésre és a potenciálisan háziasítható állatainak jelentős része is megtalálható ezen a területen. Ezek az adottságok pedig magukkal hozták a raktározás tudományának fejlődését, a fémek megmunkálásának képességét, s a sorozatos életmódváltásoknak egy olyan láncolatát indították el, amelynek révén egyes civilizációk kiemelkedtek, míg a bolygó más részein (Diamond példája Pápua Új-Guinea bizonyos területei) az emberek még ma is olyan körülmények között élnek, mint ötezer évvel ezelőtt.

Az államok és civilizációk sikerességének oka tehát elsősorban: a komparatív előnyök (földrajzi elhelyezkedés, természeti erőforrások stb.) jobb kihasználása.

amelyik pontosan látja, hogy mely területeken tud más államokkal szemben komparatív előnyre szert tenni, s ezeket az helyzeteket kíméletlenül kihasználja.

A sajátos rendszerek

De persze bántó leegyszerűsítés lenne azt állítani, hogy az államok sikere kizárólag az adottságokon múlik! A híres közgazdászok, Daron Acemoglu és James Robinson, szintén világhírű Why Nations Fail? című könyvükben arra keresik a választ, hogy miért sokkal gazdagabb Dél-Korea, mint Észak-Korea, s miért vannak elképesztő jövedelmi különbségek a mexikói-amerikai határ által kettévágott területeken? Arra hívják fel a figyelmet, hogy ezek a különbségek éppenhogy nem magyarázhatók az előbbiekkel, vagyis az eltérő adottságokkal. Amellett érvelnek, hogy a mindenkori politikai vezetés munkája során kialakuló intézményrendszerek azok, amelyek sikeressé teszik az államokat az egymás közötti versenyben. A határ amerikai oldalán élők tehát azért gazdagabbak, mint a néhány kilométerrel odébb Mexikóban élő rokonok, mert az Amerikai Egyesült Államok egy jobb politikai rendszert hozott létre, mint Mexikó. Hiszen számos állam rendelkezik jó adottságokkal vagy komparatív előnyök egész sorával, mégsem tudnak sikeresebbek lenni az ilyen adottságokkal és előnyökkel nem rendelkező államoknál.

Ezen a ponton hoznám be Francis Fukuyama véleményét, aki nyilvánvalóan úgy vonul majd be a történelemkönyvekbe, mint akinek A történelem vége és az utolsó ember című műve az államok működésével, jövőjével foglalkozó tudományos írások sorában a valaha volt legnagyobb – de mindenképpen legismertebb – tévedésnek bizonyult. Ennek ellenére nem haszontalan az ő munkáira figyelni, mert – többek között a korábbi elképzeléseinek a tarthatatlanságát látva – azt kezdte el vizsgálni, hogy valójában mi a jól működő államok sikerének a kulcsa, ha ezt a sikert eltérő politikai berendezkedések égöve alatt is el tudják érni. Magyarul, ha nem a liberális demokrácia mint politikai berendezkedés tesz sikeressé egy államot, akkor mégis mi?

Fukuyama legutóbbi könyvében, Political Order and Political Decay ebből kiindulva arra vállalkozott, hogy az emberiség történelmét megvizsgálva meghatározza, hogy milyen folyamatok mentén alakultak ki sikeres államok és politikai rendszerek, illetve hogy mi vezethet ezek hanyatlásához. Egyik legfontosabb megállapítása, hogy

Minden államnak, amelyik sikeres akar lenni, bizonyos értelemben jogállamnak kell lennie. Mégpedig abban az értelemben, hogy a jog által kormányzottnak kell lennie, s a kiszámítható, biztos fejlődést lehetővé tevő környezetet kell kialakítania. Ez az eltérő politikai berendezkedésekkel operáló Kínának, Brazíliának, Amerikai Egyesült Államoknak és Magyarországnak is ugyanúgy fontos.

Minden sikeres államnak elszámoltathatónak is kell lennie, hiszen ha nem versenyre és teljesítményre, plusz ezekkel összefüggő visszacsatolásra épül a politikai kiválasztás, akkor a bukás kódolva van. Ez persze nem azt jelenti – mondja Fukuyama –, hogy minden államnak mindenképpen demokráciaként kell működnie, hiszen a visszacsatolások és a jó kiválasztási mechanizmusok nem csak demokratikus környezetben működhetnek. Végezetül, egy sikeres államnak szükségképpen erősnek és cselekvésre képesnek kell lennie, olyan ugyanis még nem fordult elő a történelemben, hogy egy gyenge állam sikeres lett volna.

Ezek tehát a siker pillérei. Jól látható, hogy ezek a pillérek adott esetben nem erősítik, hanem éppen ellenkezőleg, gyengítik egymást. Ezért Fukuyama azt mondja, hogy minden sikeres országnak magának kell megtalálnia ezen pillérek rá jellemző elegyét. Beszél még egy fontos dologról: a fejlődő országok egyik leggyakoribb problémája, hogy „egyből Dániává akarnak válni”, azaz egyszerre akarják implementálni a fejlettebb társadalmak intézményrendszerét és társadalomszervezési modelljeit. Fukuyama szerint azonban a fejlődés egyben tanulási folyamat is, amelynek egyes lépcsőfokait nem lehet kihagyni. Sőt, emlékeztet,

amely oda vezetett, hogy képesek voltak a konfliktusok során felgyülemlett tapasztalatokat felhasználva megerősödni.

Minden változik körülöttünk, s minden visszahat az államra. Arra a magyar államra is, amelynek muszáj sikeresnek lennie a következő évtizedekben – legalábbis nyilván mindenki számára ez az egyik legfontosabb politikai cél.

Ebben a változó világban kevés biztos pont, a siker útját kijelölő világítótorony van. S ha mégis vannak ilyenek, akkor azok azt tanítják nekünk, hogy ne fogadjuk el az univerzális „konzerv-megoldásokat”, hanem járjuk a saját utunkat. Azaz találjuk fel újra a sikeres, magyar, államot.

(Nyitókép: Az Országház kupolacsarnoka)