Még mindig nem értik…

A Mandinernek megvan az a szokása, hogy a hazai média- és véleménypaletta igen széles skálájáról szemléz különböző írásokat. Ez egy nagyon jó szokás. Nekem pedig megvan az a szokásom, hogy ezekbe a széles merítésű véleményekbe gyakran bele is olvasok. Ez egy némileg mazochista szokás. Ugyanakkor persze gyakran tanulságos is. Láthatjuk, miként gondolkodnak mások. Találkozhatunk másfajta állás- és szempontokkal, a miénktől eltérő, de figyelemre méltó, legitim érvelésekkel, számunkra idegen, de akár vállalható érvelésekkel is. Szívesen olvasok néha Puzsért, Schiffert, urambocsá’, még Uj Pétert vagy Dezső Andrást is, akik időnként képesek messze kiemelkedni a közegükből (444, Index). És persze olvashatunk ordas nagy baromságokat is, amelyeken – részben saját döntésünk függvényében – sírhatunk vagy hátradőlve nevethetünk is.

Őszintén szólva, még nem sikerült eldöntenem, az utóbbi kettőből melyiket tegyem a Népszava, azon belül is Rónay Tamás legújabb produkciója kapcsán. Először csak a Mandin olvastam a szemlézett verziót, de végül rászántam magam az átkattintásra is. Tulajdonképpen megérte. Nem egy túl hosszú cikk, nem is ír semmi olyat, amit ne olvastuk volna már ezerszer. Sőt, pont az a jó benne, hogy mindössze néhány bekezdésben kapjuk meg – az osztrák koalíciós tárgyalások kapcsán – a retteg(tet)és kötelező napi adagját. Nem nehéz kitalálni, miről van szó, el sem kell hozzá olvasni a cikket (egyébként tényleg tök fölösleges): Ausztriában a Néppárt és a Szabadságpárt már meg is egyezett a koalíciós kormányzás gyakorlatilag minden részletéről, itt a fasizmus. A náci Strachéék (akikre egyébként a lakosság kb. ¼-e szavazott, amit ugyebár eleve nem lett volna szabad) hatalmi tényező lesznek (*krokodilkönnyek*), ami tulajdonképpen mindegy is, hiszen a nagyobbik koalíciós partner, a Néppárt (akikre a lakosság 1/3-a szavazott) is ugyanakkora náci, fasiszta, blabla, stb., stb. Lapozhatnánk is tovább… de mégse.

Ilyen mértékű kreténségen már tényleg csak csodálkozni tudunk. Igen, tisztában vagyunk vele, hogy az állandó szélsőjobbozás, a barna esővel való riogatás, a balszéltől kicsit is jobbra állók azonnali lefasisztázása egyfajta hívószó és kohéziós erő bizonyos választói csoportok felé. Ezek a csoportok ma már gyakorlatilag néhány pontosan megnevezhető kávézó állandó közönségét jelentik. Akik még mindig vevők az ilyen performanszokra, sőt, maguk is szeretnék részt venni ezekben. Miközben a valóság az, hogy épp az általuk szélsőségesnek, fasisztának nevezett pártok, politikai erők azok, amelyek karakán bevándorlás-ellenes fellépése képes megvédeni többek között például a zsidóságot a rájuk leselkedő valódi veszélytől, az őket gyűlölő és deklaráltan elpusztítani igyekvő iszlám hódítóktól. (Erről részletesen ITT).

Mindezeken túlmenően: a fasisztázás, szélsőségesezés rettenetesen lejárt lemez, amit mi sem mutat jobban, mint épp az, amin a szerző írásában siránkozik: míg 2000-ben még 150 ezren tiltakoztak Bécsben a Szabadságpárt kormányzati részvétele ellen, addig most mindössze néhány ezren voltak a tüntetők. A világ nagyot változott. De úgy tűnik, a baloldal megmondói továbbra sem tanulnak semmit. Pedig a saját érdekükben nem ártana. Például azt, hogy a választási eredményeket ildomos elfogadni. Ha nem tetszik, akkor tessék a választók számára vonzó alternatívákat kínálni.

Persze, nehéz elfogadni, hogy az évek óta tolt szövegek, a tömegekre agresszíven – valójában épp a fasizmus számos jellemzőjét mutatóan – erőszakolt újkori dogmák már nem működnek. A mézes-mázos csomagolású, bülbülszavúan, épp a gyűlölet ellenében álságosan előadott, valójában azonban zsigeri gyűlöletből táplálkozó, a jobboldalt morálisan és a gyakorlatban is megsemmisíteni próbáló, politikailag korrekt kánon teljesen kontraproduktívvá vált. Minden egyes nácizással, fasisztázással a baloldal egy újabb öntökönszúrást követ el. Egyszer majd nyilván abba fogja hagyni, és akkor értelmes, használható baloldali gondolatok is újra megjelennek majd a közéletben, és lesz értelme miről vitázni. Addig azonban – igen, most sikerült eldöntenem! – inkább röhögjünk az Értelmiségi, De Idióta („ÉDI”) baloldali megmondóembereken.