Mindennapi hazaárulások

„Hogy a liberálisnak se Istene, se hazája, közhely. Fontos persze, hogy ki állítja ezt: ha ő, akkor büszke rá, ha én, akkor letagadja. Imádom ezt a kettősséget bennük. Az is mókás, amikor ártatlan szemekkel elmondják, hogy Magyarország végül is csak egy hely, ahol szörnyű az élet, de ideje lelépni innen, lehetőleg végleg. Aztán amikor elhúznak, és külföldön magyarnak nézik őket, azonnal büszkén elsorolják, hogy mit köszönhet a világ a magyaroknak. Párásodik a szem, elbicsaklik a hang. Milyen kár, hogy miközben külföldön három percig emberként viselkednek, itthon szimpla hazaárulók. Előfordul aztán az is, hogy a külföldieknek mindent becsmérelnek, mindent lefitymálnak, ami magyar – sokszor már-már a külföldi helyezkedik magyarbarát álláspontra. Hallottam már ilyen beszélgetéseket. Mindennél megdöbbentőbb azonban, amikor itthon, magunk között játsszák el kisded játékaikat. Valahogy kényes az ember, amikor itt születettek úgy beszélnek rólunk (és elvileg önmagukról is), hogy „a magyarok”. Számomra, a »mi« állapotból kifelé nézve felfoghatatlan, hogy aki fél lábbal idebent van, miért választja rutinszerűen a többes szám harmadik személyt. (...)

A haza és az állam ugyanis nem ugyanaz. A száműzött magyarok soha nem az államról írtak verseket, nem arról álmodtak, nem abba kívánkoztak vissza. Hanem a hazába. Az állam ügyeiért soha nem dobhatjuk el a hazánkat. Különösen úgy nem, ha büdös nagy nullák vagyunk, akik egy szalmaszálat sem tettek keresztbe Magyarországért. Azokról beszélek, akik nem ismerik az országot, nem járnak az emberek közé, nincs élettapasztalatuk és képtelenek belátni, hogy természetes vágyaink a családi, települési, nemzeti közösséghez kapcsolódnak, nem pedig a négy fal közötti szellemi magömlésekhez.

A hazát elárulni ugyanolyan káros, mint érdemein felül dicsérni, eltelni a látszattal, hetvenkedni a beszűkült tudattal, provinciálisan. Egyik is, másik is, csak árt az országnak. De mit tegyünk: a nacionalista hőzöngővel közös a jelképrendszer, közös a mező, közös az eredet, mert ő legalább nem tagadja a haza létét. Majd meggyőzzük, hogy gondolkodjon másként, legyen nyitott, tanuljon, művelődjön, utazzon, gondolkozzon. A nacionalista hőzöngő a legtöbbször síkhülye, de – talán – még alakítható. Azzal azonban, akinek nincs hazája, aki a magyarság ellen drukkol, és gúnyos ajakbiggyesztéssel fogadja az apró és a nagy közösségi élményeket, sikereket, egyszerűen nincs miről beszélni. Illetve dumcsizhatnánk velük az emberek öt százalékát érintő ügyekről, de minek, olvasunk, hallunk eleget ezekről.”