A 7. cikkely és a nagy európai képmutatás

„Kezdjük a leltárt rögtön a legfontosabbal, az összképpel! Abban tudniillik a magyar kormánynak rendíthetetlenül igaza van, hogy önmagában a magyar választási rendszer, önmagában a magyar alkotmánybírósági jogállás – és így tovább – egyáltalán nem példa nélküli Európában, és ezért önmagában egyik sem sérti a 2. cikkelyt. Léteznek jól működő európai demokráciák a magyarnál sokkal aránytalanabb választási rendszerrel, vannak Európában a magyarhoz hasonló úgynevezett unitárius (vagyis nem szövetségi) államok egykamarás parlamenttel, vannak, akik szűkebbre, míg mások tágabbra szabják a közvetlen demokrácia lehetőségeit, vannak jól működő európai demokráciák örökletes monarchiával, vagy – a magyar megoldáshoz hasonlóan – közvetetten választott államfővel, sőt: alkotmánybíráskodás nélkül is.
 
Az európai demokráciákban azonban közös pont, hogy egy mégoly népszerű párt uralmát is komoly intézményi ellensúlyok korlátozzák: vagy a tagállami, lokális autonómia, vagy egy felsőház, államtanács, vagy a nép, egy speciális parlamenti többség, elektori testület által választott, esetleg örökletes, de semmiképpen sem az aktuális kormánytöbbségtől függő államfő, vagy a közvetlen demokrácia széles eszközrendszere, vagy az arányos választási rendszer és az így borítékolható alkukényszer, vagy egy erős alkotmánybíróság. Esetleg ezek együttesen, valamilyen keverékben.
 
Magyarország hagyományosan unitárius állam, egykamarás parlamenttel. A nemzeti cinizmus rendszere az önkormányzatok gazdálkodási önállóságát felszámolta, törvényességi ellenőrzésüket felügyeletté erősítette, a megyei önkormányzást kiüresítette. Az új alkotmányjogi környezetben a közvetlen demokrácia lehetőségei – ide értve a kötelező hatósági eljárási és jogszabály-előkészítési egyeztetéseket is – durván beszűkültek, a helyi népszavazás és a népi kezdeményezés intézményei gyakorlatilag megszűntek.”