„A jelen által igazolt látnok szerepébe helyezkedő Orbán kissé megbillentette a tényeket, hogy egy új trend előfutáraként tűnhessen fel a hallgatósága előtt. Az előreszaladók csak később kapnak elismerést, ennek a napjai következtek most el. Orbán mindenesetre elismerte önmagát. Igaz, tényleg vannak csodálói Európa-szerte, még ha a lázadás évének jóslatát nem is tudták igazolni.
Orbán úgy véli, ő az új nyugati hazafias politika hírnöke, ennek volt része az unortodox válságkezelés, a stratégiai nemzeti tulajdon visszaszerzése – az oligarcháknak, de ezt nem mondta – a világ magyarságának közösséggé szervezése, és persze a vizes vébé. (...)
Egy olyan ország olyan kormánya, amely egyedül őrzi a lángot az elkereszténytelenedő keresztény pártok világában, nyilvánvalóan sorsdöntőnek tartja az előtte álló választási küzdelmet. A kormány a kerítés, a nemzet, a szilárd visegrádi együttműködés, az erős anyaország, egyszóval az építés oldalán áll, az ellenzék, lepődjünk meg, a rombolásén. Nem is annyira az ellenzéki pártok, mert azoknak beletört a bicskájuk a centrális erőtérbe, hanem, hát, igen, Soros. Kérdezte is a beszédet követően egy lelkes néző, miért nem bánik a kormány keményebben a Soros-birodalom részeivel? Válaszul Orbán azzal kecsegtette: még lehetünk keményebbek.
Ha esetleg tényleg mi volnánk Európa jövője, akkor mi már tudjuk, milyen jövő kezdődött el.”