Ki üzenhet hadat a demokráciának és miért?

Ha netán elfelejtettük volna a civil jelző szótári értelmét, nyelvi meghatározását, az európai nyelvekben gyakorlatilag civil mindaz, ami nem katonai, ami a társadalom békés üzemmódjára jellemző. Ha elfelejtettük volna a tényt: a civil társadalom nem más mint maga a társadalom, a civil béke=a társadalmi béke, amivel szemben áll az, ha egy pártvezér háborús retorikával lép fel akármilyen ellenzékkel vagy súlyosabb esetben magával a civilséggel, azaz a társadalommal, a népszuverenitással szemben. 

Ma sajnos újra kell vennünk már az általános iskolás anyagot is e tekintetben, mert a honban eluralkodott civilellenes politika gyökerestől forgatja ki alapfogalmaink értelmét és közben magát a civil demokráciát is, ami – mint ismeretes, vagy ismeretesnek kellene lennie – ugyanaz mint a parlamentáris avagy polgári demokrácia. A népszuverenitás ugyebár a civil társadalom uralma, aminek egyetlen logikai alternatívája a társadalmat militarizáló diktatúra, a vezérelvű és ezáltal a népszuverenitást túszul ejtő autoriter rezsim. Ezt akármilyen kézikönyvből megtudhatnánk. Normális esetben magyarázni se kéne, hogy bármely kormány legfőbb feladata a jólét fenntartásához is nélkülözhetetlen társadalmi béke, a civil béke biztosítása volna és normális körülmények között elképzelhetetlen az, hogy egy kormány óriásplakátokkal ellenségképet gyártson, hogy mondvacsinált jelszavakkal és kifejezetten polgárháborús retorikába hergeljen egymás ellen bármilyen társadalmi csoportokat, mindezt közpénzből...  Ráismerünk?

*

Ha eddig sikerült tisztáznunk az alapfogalmakat, akkor a dedós szintről megpróbálhatunk középhaladó fokozatra kapcsolni és rádöbbenni, hogy ezek alapján egy parlamentáris demokráciában a kormány a civil hatalom képviselője, egész addig míg katonai puccsal át nem veszi a hatalmat valaki más (például egy idegen hatalom emberei) vagy akár ők maguk meg nem puccsolják a demokráciát, például „fülkeforradalom” címen. Szóval a kormány már csak azért sem fordulhatna szembe a „civilekkel”, mert őket képviseli és maga is a civil hatalom része, sőt: legfőbb letéteményese a kormány és a köztársasági elnök. A kormány civil kormány, amelyik nem annak tartja magát, az megszűnt a civil demokráciát képviselni, az kifejezetten diktatúraként lép fel, illetve közjogilag államcsínyt követ el. Elárulja a népszuverenitást, azaz a civil hatalomgyakorlás elvét.

Eddig megvolnánk. Na kérem szépen, akkor középhaladó szinten tegyük fel mármost a kérdést: mekkora hatalma van, illetve lehetne legitim, alkotmányos módon mondjuk Magyarország mindenkori miniszterelnökének?

Ezt elég könnyű kiszámolni, mert az Alaptörvény névre átkeresztelt alkotmány is leszögezi alapelveként, hogy e honban minden hatalom a népé, ami minden demokrácia alapelve – népfelségnek vagy népszuverenitásnak hívjuk. A népet nemcsak a választók alkotják, hanem minden magyar állampolgár, ezért durván tízmillió emberre jut fejenként egy tízmilliomod a közhatalomból. Pontosan ennyi hatalma lehet legálisan, legitim módon a mindenkori miniszterelnöknek, akinek tehát nem hatalomból van több egy „átlagos” polgárnál, hanem felelősségből. Ezért hívják ugyebár miniszternek, azaz szolgának, mert a köz szolgálatát jelenti vagy jelentené az, hogy megválasztották. Pontosabban, hogy kormányt tud alakítani a választók szavazataival többségbe került politikai párt vagy koalíció kormányfőjeként. Mert – ezúton üzenjük minden manipulatív közvéleménykutatónak – nem kormányfőt választunk Magyarországon az országgyűlési választásokon, ezért durván megtévesztő, hogy állandóan ezt kérdezgetik, mintha vezérelvű politikai rendszerben élnénk, miközben nálunk a miniszterelnök alkotmányosan közszolga, a civil társadalom legfőbb szolgálója. 

Ha bármelyik miniszterelnök, pl. Orbán Viktor több hatalmat gyakorol mint a rá eső rész és nem alkotmányos munkaköri leírása szerint végzi munkáját mint a magyar állampolgárok alkalmazottja, akkor el kell bocsátani. Egyébként pedig a további félreértések elkerülésére nem ártana pontosítani a munkaköri leírását az alkotmányban. Például a szakpolitikai kérdések eldöntése közjogilag nem a kormányfő dolga. Azért vannak ugyebár minisztériumok, hogy a szakpolitikák önálló vezetését biztosítsák, míg a kormányfő alkotmányos feladata egyértelműen a következő „A miniszterelnök meghatározza a kormány általános politikáját.”

Az általános jelző pedig itt logikusan azt jelenti (illetve jelentené), hogy nem a szakpolitikák meghatározása a feladata, hanem ezek esetlegesen ellentmondó igényeinek moderálása, összehangolása. Léteznek olyan elnöki rendszerek, például a francia, ahol a közvetlenül választott elnök előjoga az ország külpolitikájának irányítása, de a magyar közjogi rendszerben ez nem a köztársasági elnök és még csak nem is a miniszterelnök dolga lenne, hanem egy szakminisztériumé és az élén álló miniszteré.

Napi szinten látjuk, milyen mértékben torzult el a hatalom gyakorlása Magyarországon és olyan nyíltan történik már mindez, hogy a szakpolitikai irányítás mára úgyszólván megszűnt – egyszemélyi kézi vezérlés vette át a helyét. Közjogilag nem érdekes, egyáltalán nem releváns kérdés, hogy adott esetekben jó döntések születnek-e így, mert bőven elég megállapítani a durva jogsértést, ami abban nyilvánul meg, hogy nem jogszerűen születnek a döntések, a hatalom gyakorlási módja illegitim.

Ez esetben pedig alapvetően mi civilek, azaz mi magyar állampolgárok, akik a legfőbb hatalom szuverén gyakorlói ebben az országban két dolgot tehetünk, miután tapasztaljuk, hogy egy kormány durván visszaél demokratikus felhatalmazásával és despotikusan, kizárólagos módon gyakorolja a hatalmat, ha a civilek ellen nyíltan fellépve lábbal tiporja a népszuverenitást: vagy sürgősen helyreállítjuk az alkotmányos rendet, vagy meghajlunk és átírjuk az alkotmányt a valós hatalomgyakorlásnak megfelelően. Utóbbi egyébként a legdurvább diktatúrákra sem jellemző, valamiért még a náci és kommunista rezsimek is ragaszkodtak a jogállamiság látszatához, a parlamentáris formák és látszatok fenntartásához, nehogy a nép láthassa, hogy a vezér vagy a király meztelen, illetve, hogy a micsodája neki is meglehetősen átlagos, kábé egy tízmilliomodnyi...

*

Általában azzal igazolják a képviselők legitimitását és a képviseleti rendszert általában, hogy az valami „szükséges rossz” a népszuverenitás gyakorlására, a demokratikus kormányzásra. Még ha ezt teljesen elfogadjuk is, ehhez képest a civilek egy államban alkotmányos értelemben a szükséges jó. Valóban, a legönzetlenebb, legjobb ügyeket tipikusan nem állami szervek intézik, hanem nagyon sok esetben civil önkéntesek, illetve civil szervezetek, akár a kallódó kutyák-macskákról, akár emberjogi kérdésekről vagy szegények megsegítéséről van szó, számos ügyben a kevéssé hatékony vagy hiányzó állami feladatvégzést civilek vállalják magukra. Ezért jellemzően egy társadalomban a civil szféra hozza létre a legemberibb, legmagasabb rendű értékeket, nem utolsósorban épp azáltal, hogy önkéntes alapon és önzetlenül teszi. Vagyis ez a társadalom, illetve az állam legjobb része, amelyik leginkább a közjót szolgálja, márpedig az állam létrehozásának értelme éppen a közjó szolgálata... Ebben pedig a civil szféra a szükséges jó és az adminisztráció, a közigazgatás, ide értve a kormányt, erőszakszervek fenntartását, stb. ehhez képest szükséges rossz, illetve csak annyiban lehet jó valamint legitim, amennyiben a civil társadalmat és a közjót szolgálja!

Mi tehetnek a civilek?

A civilek, mivel ők, illetve mi, a nép a hatalom gyakorlásának fő letéteményesei és a népszuverenitás alapján kizárólag mi vagyunk hatalmon, ezért végső soron és végső esetben bármit megtehetünk. Közjogilag egyetlen kormányzati vagy akár erőszakszerv sem áll a népszuverenitás felett és nincs jogosultságuk azzal szembeszegülni. Épp ellenkezőleg, az alkotmány alapján az állampolgárok joga, sőt kötelessége fellépni „a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására irányuló törekvések ellen”. A civil-ellenes politika és törvénykezés nyilvánvalóan, természeténél fogva ilyen alkotmányellenes törekvés.

*

A civil béke és demokrácia megőrzését célzó állampolgári cselekvésnek és érdekérvényesítésnek számos lehetősége, eszköze és útja lehet: a tüntetés (mely a leggyengébb érdekérvényesítési forma!), az önszerveződés (pl helyi és szakmai testületeken szinteken Civil önvédelmi szervezetek, helyi alkotmányozó nemzetgyűlések alakításával) az állampolgári engedetlenségi formák (pl állampolgári perek ezreinek elindítása a kormány illegitimitása miatt vagy szervezett adómegtagadás stb.) egészen az általános sztrájkig, ami talán a leghatékonyabb eszköz bármely hatalom letérdeltetésére. Egy biztos, hogy a beletörődéssel minden állampolgár a számára is legrosszabb politikára szavaz és paradox módon civil passzivitásával (polgári jogairól és kötelességeiről gyakorlatilag lemondva!) minden egyes politikailag passzív ember aktívan támogatja az őt elnyomó rezsim egyre durvább hatalomgyakorlását. 

A jövő alakulása szempontjából legkevésbé annak kellene számítania, hogy az aktuálisan minket manipuláló közvéleménykutatási adatok szerint melyik párt nyerné, ha ma tartanák (mely manipulációt minden formában törvénynek kellene tiltani!). Egyéni állampolgári lelkiismeretünk és konkrét játékterünk, azaz szabadságunk alakulása szempontjából csak az számít, hogy mi személy szerint milyen irányba húzzuk a trendeket, hogy a passzívak és manipuláltak táborát erősítve saját jogainkat és szabadságunkat gyengítjük vagy erősítjük épp aznapi cselekvésünkkel, illetve cselekvésünk hiányával.

A politikában éppúgy mint az erkölcs világában végső soron csak az a döntő, hogy mi magunk mit teszünk és hogyan, minden más mellébeszélés, illetve manipuláció. A passzivitás pedig a legrosszabb és bárki számára legkevésbé előnyös vagy előrevivő cselekvési forma. Ha nem kezdjük el gyakorolni az állampolgárként ránk eső egy tízmilliomod hatalmat, akkor  majdnem mindegy, hogy kinek és hogyan adjuk át az ellenőrzést saját jogaink és szabadságunk felett, mert azzal már mi magunk elveszítettük. Viszont az is igaz, hogy szinte mindegy ki próbálná bitorolni a mi jogainkat és állampolgári szuverenitásunkat a nevünkben ordas civil-ellenes marhaságokat nyilatkozva, ha mi ezt személy szerint nem engedjük és élünk a jogainkkal, akkor a lényeget tekintve jó irányba megyünk. Nem is kell ehhez tízmillió ilyen öntudatos polgár, elég lenne akár pár százezer is. Annyi talán akad még.