Nosztalgia-Európa

„»Hamarosan a nosztalgia csak egy másik neve lesz Európának« – írta egykor Angela Carter írónő, és a római szerződés hatvanadik évfordulóján a gondolat talán minden korábbinál aktuálisabb. Hatvan éve uralja az európai közbeszédet, hogy a béke, a mélyülő integráció, valamint az emberi jogok, a szabad piac és a demokrácia prosperitást hozott a kontinensnek. Ám a mag-Európáról szóló egyre hevesebb vita, a növekvő orosz befolyás, valamint a Brexit kikezdte e hat évtizedes Európa-értelmezés érvényességét.

Magyarország számára Európa a felzárkózás mítoszát jelenti, vagy, ahogy ezt az eddigi politikai vitáinkban leggyakrabban neveztük: a konvergenciáét. Ha helyesen cselekszünk, vagyis ha követünk egy bizonyos nyugati modellt, akkor mi is részesülünk Európából. Alekszander Kijosszev bolgár teoretikus azt írta a felzárkózás mítoszáról, hogy a félperifériát soha nem kellett gyarmatosítani, hiszen a mindenkori elit a konvergenciával elérte, hogy ők legyenek a »modern nyugati értékek hordozói«, a mindent tudó élcsapat. Ez biztosította 1990 után sokáig a magyar elit legitimitását is, a konvergencia ígéretén alapuló politika segítette Magyarország betagozódását a bipolárisból multipolárissá váló világrendszerbe.

Hatvan évvel a római szerződés aláírása után illene szembenéznünk azzal, hogy nincs mihez felzárkózni.

Először is nem igaz, hogy Európában nem volt háború az EU létrejötte óta. Aki ezt állítja, nem veszi figyelembe, hogy Vukovár ugyanúgy Európa része, mint Brüsszel, valamint nagyvonalúan eltekint az EU-tagállamok által más kontinensekre exportált háborúktól. Az eredeti állításból annyi igaz, hogy EU-tagállamok között nem volt háború. Ez a történelem tapasztalatait végiggondolva tényleg nagy eredmény, de hiba lenne ezt kizárólag az EU létezésének betudni. Európát ugyanis a második világháborút köve­­tően kettéosztották, a szuperhatalmak pedig nem itt folytatták le a hidegháborús egyensúlyt biztosító regionális összecsapásokat.”