Viszket a tenyerünk

„A kereszténységben a hűség ugyanolyan fontos érték, mint mondjuk a konzervativizmusban. Nem cserélgetjük naponta a világnézetünket, és nem számít megszokottnak felénk, hogy valaki ifjúkorában még a Kommunista Ifjúsági Szövetségben álmodozik a hatalomátvételről, a rendszerváltás környékén istentagadó liberális, később ellenzékben puritán református, majd kormányra kerülve katolizál – és mindig éppen akkor fordul, amikor az a legtöbb politikai haszonnal jár. Nem szeretünk tolvajláson kapott, esküszegő, bukott elnökök mögött lépdelni a körmeneten, és nem örülünk neki, ha a hasonló ügyekben hasonlóképpen vétkes kormányfőhelyettest kell követnünk ugyanott, aki két ájtatosság között véreskezű keresztényüldözőkkel üzletel a világ azon fertályán, ahonnan szerinte csak terroristák jönnek Európába. Sajnáljuk, hogy a világ az ő tetteik alapján ítéli meg a vallásunkat, és már előre tartunk a választási kampánytól, amikor magukról megfeledkezett papoktól és lelkészektől kell majd végighallgatnunk a mellettük szóló, a templomot, a lelkipásztori hivatást és a választások tisztaságát is sértő kortesbeszédeket. Blaszfémiának tartjuk, hogy keresztényként olyanokra kellene szavaznunk, akik hárommillió szegény magyart hagytak az út szélén, miközben Felcsúton már az árokpart is terméskőből van, gyerekeket zárnak bűnözők közé csip-csup ügyek miatt, amíg a kegyeltjeik Ibizán habzsolják a tudatmódosítókat, és elvárják tőlünk, hogy elhiggyük, nem a pápánál, hanem a botrányos hazugságai miatt hónapok óta bujkáló propagandaminiszternél vannak az igazság kulcsai.”