Inkább Európa

„Immár hosszú ideje minden évben eljön egy nap júliusban, amikor Orbán Viktor hétszázötven kilométerre a Kossuth tértől elmondja velős gondolatait országról, világról. Szívesen sűríti tusványosi beszédébe az év legerősebb üzeneteit (illiberális állam, hanyatló Nyugat, Trump támogatása az amerikai kampányban stb.), nagy ívű szónoklatban vázolja fel, mit kellene hallgatóságának gondolnia az életről.

Aztán hogy ezek a gondolatok találkoznak-e a valósággal, más kérdés.

A két fő stratégiai elem régen kirajzolódott: mindenekelőtt az állandó ellenségkeresés, másrészt az abban való hitnek az erősítése, hogy Orbán Viktor áll a jó oldalon, ő az, aki meg tud küzdeni a hazát, Európát és a világot pusztulásba döntő démonokkal. Ebben a virtuális világban erősödnek és ugrásra készen állnak azok az erők, amelyek szintén rátaláltak már az igaz útra, amelyekkel együtt elsöpörhető a liberális mocsok.

El kell ismerni, Orbán Viktor a nemzetközi térben tényezővé nőtte ki magát, és az európai közbeszédet uraló fősodor is sokat tett azért, hogy megvetés tárgya legyen (például a migráció kezdeti kezelése). Csakhogy míg a globális problémák korai felismerésében Orbán Viktor tehetségesnek mutatkozott, az azt követő pitiáner végrehajtás, a társadalom frusztrálása, s ami kifelé is érezhető: a hivatalos szövetségeseink elleni hergelés, a kapcsolatok önző belpolitikai érdekeknek való alárendelése minden érdemét lesöpörte az asztalról, és a kormányt egyre szalonképtelenebbé tette.

A tényekkel nehezen körülbástyázható retorika a nagykorú társadalom mintegy negyedénél (ami biztos politikai bázisként nagyon sok) eddig hatott, és kihozta az érintett tömegből a legrosszabbat. Felszította a mélyen bujkáló gyűlöletet, és fanatikussá tette sokukat. Ahogy azonban a hazugságok is rendre kiderülnek, a kreált valóság körül is fogy a levegő. Lassan, de fogy. A CEU elleni hadjárat szimbóluma lett annak a legalább két világ közti állandósuló harcnak, mely valósággal megkeseríti életünket. Akik felemelték szavukat a CEU mellett, jórészt nem egyszerűen a Soros alapította egyetemért álltak, állnak ki, hanem egy olyan világért, amelyért legjobb tudomásunk szerint egykor Orbán Viktor is küzdött. Ezért már annak sem lenne igazán nagy jelentősége, ha a kormány végül esetleg kihátrálna az egész ügy mögül.

A rezsim kritikusai, köztük a Fideszben csalódottak tömegei akkor is a nyugati világhoz akarnak tartozni, akkor is a Lajtán túli szellemi, tudományos és üzleti világban érzik otthon magukat, ha amúgy látják annak hibáit. Akkor is fontosnak tartják az embert: a minőségi és a fejlődéssel lépést tartó oktatást, a méltó egészségügyi és szociális ellátást, a szabadságot, ha a mostani kormány a nagy szavak ellenére mostohagyerekként tekint a humán területekre. Pénzt von el onnan, gúzsba köti a gondolkodást, a vélemények szabad áramlását – lassan már nyilatkozni sem enged senkit –, menekül az érdemi viták elől. Ennek az illiberális világnak ma már csak annyi a köze Európához, hogy elkölti, ellopja a pénzét. Ameddig lehet.

Orbán múlt nyáron hiába állt ki elsőként Trump mellett, az amerikai adminisztráció nyíltan megüzente: ami most a CEU körül történik, azt ellentétesnek tartják mind az amerikai, mind a magyar érdekekkel. Arról pedig szó sincs, hogy Trump úgy gondolná, érdemes volna személyesen is megismernie ezt a közép-európai fülkeforradalmárt. Nemcsak a szocialisták vagy a liberálisok, de immár a néppárti család számára is kínossá vált az orbáni rendszer közelsége, s bár az EP-frakcióban egyelőre szükségük van a magyar tagok szavazataira, egyre többen látnák őket a közösségen kívül. Az Orbán Viktor által vizionált politikai fordulat nem következik be Európában, a holland, német, francia, olasz példa is azt jelzi, hogy elvesznek a szövetségesei.

Végeredményben azonban sajnos nem csak Orbán Viktor fog veszíteni. A hideg és vad sztyeppén nem lesz jó magányos farkasnak lenni.”