A Dreyfus-ügytől a Charta ’77-ig terjed az az időszak, amikor az európai értelmiség megszólalása számított. Ez azonban manapság már nincsen így.
„Itt van az a pont, ahol több kérdést is fel kell tennünk:
1. November 11-étől március végéig mi (nem) történt? Miért kellett több mint négy hónapot várni, hogy a nem különösebben súlyos, belső munkahelyi vita napvilágra kerüljön?
2. A négy érintett közül miért csak egy ember, nevezetesen Ungváry Krisztián élt panasszal az eljárás ellen, aki ráadásul jelenleg nem a – munkahelye profiljába tartozó – forradalom és szabadságharc hőseinek azonosításával, hanem egyik cikke tanúsága szerint a Budapest 1944/45-ös ostromában részt vevő SS-tisztek kilétével foglalkozik. Továbbá: ezek szerint a másik három személy jogosnak tartja a fegyelmit?
3. Nem tudjuk meg, hogy kinek szól a tiltakozás, hacsak nem a Történelem Ítélőszéke a címzett, amint ez az értelmiség esetében többnyire lenni szokott. Nyilvánvaló, hogy ez a szándékos slendriánság vezetett a hírversenyben egyébként kérészéletű aktus sajtó általi tudatos félreértelmezéséhez. Az OSZK munkatársait ugyanis az intézmény vezetője, Tüske László rótta meg, aki viszont nem sietett a közvéleményt tájékoztatni, amint ez a kialakult helyzetben különben elvárható lehetett volna.
4. A petíció állításával szemben az osztály munkatársai korántsem csak szakmai kérdésben nyilvánítottak véleményt, hanem ezen jócskán túlmenően az egész ’56-os Emlékévről nyilatkoztak kritikusan. Mindez azért problémás, mert az Emlékbizottság állandó tagja Tüske László és az általa képviselt nemzeti intézmény; és ezért visszás, hogy az utóbbihoz tartozó munkatársak elmarasztaló véleményüknek adtak hangot, ráadásul mindenféle egyeztetés nélkül. Ki tud mutatni olyan munkahelyet, ahol ezt az inkorrektséget eltűrik?
5. Végezetül: a morális felháborodásukat mértéktelen szavakkal kifejezők az erkölcsi nyomásgyakorlásba kezdés előtt feltették-e maguknak azt a kérdést, hogy vajon az 1956-os Intézet munkatársai etikusan viselkedtek-e?
A fentiek érvényben hagyása mellett érdemes egy pillantást vetni a választott módszerre is, hiszen a petíciózás, nyíltlevél-szerkesztés és aláírásgyűjtés az értelmiség politikai nyomásgyakorlásának jól ismert eszköze. Hogy az értelmiség hatalomra kerülése milyen következményekhez vezethet, azt nemcsak a »liberalizmus« fogalmát egyszer és mindenkorra lejárató »filozófus (kis)királyok« honi kudarca bizonyítja (ld. SZDSZ), hanem Proudhon óvása is jelzi, amely úgy hangzik, hogy ha nem vigyáztok, »majd megtudjátok, milyen az a forradalom, melyet ügyvédek indítanak el, művészek visznek véghez, regényírók és költők vezetnek.« Jogos a gyanakvás, hiszen a XX. században bőséges tapasztalat gyűlt össze az „értelmiség terrorizmusáról« (Jean Sévilla).
A Dreyfus-ügytől a Charta ’77-ig terjed az az időszak, amikor az európai értelmiség megszólalása számított. Ez azonban manapság már nincsen így: különböző politikai és kulturális okok miatt az »írástudók« többé nem birtokolják a valóságértelmezés monopóliumát, következésképpen demonstrációik sem bírnak jelentőséggel. Ezt persze az aláírók is tudják, ezért igazi céljuk nem is a nyomásgyakorlás, hanem önnön identitásuk megőrzése. Azzal, hogy a liberális értelmiség (bár ebben a kontextusban e jelzős szerkezet nem több felesleges szószaporításnál) időnként körbe rajzolja magát, nem tesz mást, mint bizonyos ügyek mentén újra és újra megerősíti és igazolja saját közösségét. A cél tehát nem a tiltakozás vagy a nyomatékadás, hanem a csoportkohézió megerősítése.”
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
Nincs miért kárörvendeni az egyre mélyebb és szerteágazóbb német válságjelenségek kapcsán. Rajcsányi Gellért írása.
Ódákat zeng a helyi sajtó a PAOK csütörtöki teljesítményéről a labdarúgó Európa-ligában, miközben a görög csapat román edzője az 5–0-s győzelem ellenére is a Ferencvárost méltatta.
Több mint 10 százalékkal nőtt az egyéb építmények építése havi alapon, ami főleg a költségvetési szférához köthető, ám a cégek óvatosak. A jövőbeli fellendüléshez a gazdasági kilátások javulása szükséges, ami az egész ágazat lendületét visszahozhatja – véli a Makronóm Intézet elemzője.
