London szólít

„Nincs olyan társadalom, ahol a hatóságok meg tudnák akadályozni a lakosság segítsége nélkül a terrorakciókat. Ő a gyilkos, ő a felelős, nem az ártatlan áldozatok, nem a rendőrök, nem a forgalomirányítók vagy a járókelők. De minden terrorakció egy tünet, amelyet alaposan meg kell vizsgálni, hogy ne követhesse újabb és újabb vérfürdő az előzőt.

De mégis vak és süket minden vezető, minden döntéshozó, mert kivesznek három zombit a tömegből, a többi pedig ugyanúgy tántorog végig a folyóparton, hogy végrehajtsa a rá szabott feladatot. Tüneti kezeléssel csak azt érjük el, hogy azelőtt sikerül lemosni a vért az útról, mielőtt újra összevérezné azt a következő támadás, de semmi esetre se sikerülhet megállítani a gyilkosokat. London szólít, Párizs pedig megy, Berlin követi, Nizza beáll a sorba, Brüsszel utánuk tántorog. Budapest? Nem, Budapest marad. Prága is hallja, Varsó is hallja, Bukarest és Belgrád is hallja, de valahogy itt nem remegnek meg a szívek, nem akarja senki megfojtani a városát.

Ott vagyunk Európa országútján, amelyet általában kevéssé szerencsés történelmi fejlődésű országnak szokás nevezni, de itt nincs meg az az öngyilkos düh, amely a szerencsésnek kikiáltott szegletben egyértelműen megvan.

Talán épp az a szerencse, amely mellőlünk hiányzik, az szülte meg ezt a magából kifordult zombihordát, akik annyira érzékenyek a hívásra. London mindig szólítani fog mindenkit. Nekünk kell nemet mondanunk.”