De ki akart itt olimpiát?

„Ahogy az olimpiai pályázat benyújtásáról, úgy a visszavonásáról sem kérdezte meg senki a választókat. Ettől függetlenül Budapest kandidálását a 2024-es nyári játékokra kezdetben széles körű politikai konszenzus övezte, de ez még kevés ahhoz, hogy valódi nemzeti ügyről beszéljünk. Egy népszavazáson szerzett meggyőző többség például nemzeti üggyé avatta volna a rendezést. Tény, hogy az MSZP pálfordulást hajtott végre. Valószínűleg korábban egyszerűen nem akartak szembemenni a vélt vagy valós közhangulattal. Meg talán azt sem szerették volna, hogy ismét rájuk ragasszák a nemzetáruló bélyeget; taktikáztak, így megérdemlik, hogy végül mégis megkapták. De ha jobban belegondolunk, a Fidesz is csak taktikázott: amíg politikai haszonnal kecsegtetett a téma, képviselte, amint változott a helyzet, azonnal elengedte. A konszenzust nem elég egy pillanatra megteremteni, annak fenntartása erőfeszítéseket igényel. Ezeket a kormány megspórolta, talán azért is, mert abból indult ki, gyakorlatilag esélytelen, hogy Párizs vagy Los Angeles ellenében Budapestnek ítéljék a rendezés jogát. Ez a fél szívvel való támogatás is erodálta lassan a pályázat társadalmi elfogadottságát. Valamint az, amiről a kiváló kormányközeli filozófus, Lánczi András beszélt: amit az ellenzék korrupciónak nevez, az maga a kormányzás. Csakhogy mára a társadalom elég nagy része – jelen esetben a kritikus tömeg – is úgy látja, a Fidesz kormányzásának lényege a korrupció, így az olimpiai pályázatot is ebben a keretben értelmezi. S erre nem érkezett hatásos válasz, ahogy a hatalom nem fektetett szellemi energiát abba sem, hogy érvekkel meggyőzze a népet az olimpiai pályázat nagyszerűségéről. Hogy megértesse, miért jó már önmagában egy színvonalas pályázat, versenyképes prezentáció az országnak.

A Momentum nem tett mást, mint megadta a kegyelemdöfést a politika által magára hagyott olimpiai pályázatnak.”