A rendszer fogságában

„Felfokozott, esetenként irreális várakozás kísérte Donald Trumpnak a Fehér Házba való beköltözését. Legtöbben – köztük a magyar miniszterelnök is – abban reménykednek, hogy színrelépése végképp megtöri a globalizmus liberális modelljének mindenhatóságát; hogy az új elnök nem erőlteti a nagy szabadkereskedelmi egyezményeket, és politikai filozófiája nem csak Amerika számára értékeli fel a szuverenitást. Moszkva abban bízik, hogy a Fehér Ház túllép a hidegháborúból eredő gondolkodáson, és ennek nyomán az orosz–amerikai kapcsolatok is kikerülnek a negatív spirálból. Izrael abban, hogy fő támaszával, az Egyesült Államokkal az Obama-korszak visszafogottsága után ismét bensőséges viszonyt alakíthat ki. Számítanak Trumpra Washington délkelet-ázsiai szövetségesei is, hogy elődjénél nagyobb nyomás alatt tartja legfőbb regionális vetélytársukat, a gazdasági hatalom után a régióban ennél már többre vágyó Kínát.

Ezek a várakozások nem alaptalanok. Trump a beiktatásáig sokat beszélt Amerika eddigi hibás külpolitikai felfogásáról, és a belső problémák felé fordulást helyezte kilátásba. Emlékeztetett mindenkit arra, hogy a biztonságnak ára van, elavult szervezetnek nevezte a NATO-t, Putyinnal kapcsolatban pedig úgy vélte, jól kijönnek majd egymással. Keblére ölelte Izraelt, bírálta Kínát és a szabadkereskedelmi megállapodásokat, évtizedes hagyományt megtörve fogadta a tajvani elnök megválasztáshoz gratuláló telefonját, s beszédeit hallva az antiglobalisták is örülhettek.

Aztán beiktatása után az első munkanapján felmondta a csendes-óceáni partnerség (TTP) nevű szabadkereskedelmi egyezményt, s bár látványosan fogadta a japán kormányfőt, Kína kapcsán már óvatosabban fogalmazott. Előbb baráti levelet küldött Hszi Csin-pingnek (Xi Jinping), majd telefonbeszélgetésük során megerősítette, hogy kormányzata tiszteletben tartja az egy-Kína elvet. Az aggódó európai atlantisták megkönnyebbülésére elnökként már a NATO-ról is másképpen nyilatkozott, legutóbb pedig, miután annak a Kremlhez fűződő állítólagosan bizalmas kapcsolatai miatt felmentette nemzetbiztonsági tanácsadóját, Michael Flynnt, szóvivője már arról beszélt, Trump elvárja Moszkvától, hogy visszaadja a Krímet Ukrajnának. Védelmi minisztere kizárta a két ország közötti katonai együttműködést, s távolságtartóan viszonyult minapi első találkozójukon orosz kollégájához a média fősodrában csak Putyin barátjaként emlegetett külügyminiszter, Rex Tillerson is. Benjamin Netanjahu is csak félsikerként könyvelheti el washingtoni látogatását, hiszen Trump bár meglebegtette az amerikai nagykövetség palesztinokat sértő, Jeruzsálemet de facto fővárosként elismerő áthelyezését, ám visszafogottságra intett a telepek építése tekintetében.

Mindezeket látva többen már Trump pálfordulásáról beszélnek, míg mások ezeknek a tőle furcsán hangzó, az eddigi amerikai irányvonal folytatását jelző kijelentések okát keresik. Helyesen, mert nem Trump változott meg, csupán a státusa. Mindenekelőtt fogadjuk el, hogy a külpolitikában még elődjénél is kevésbé járatos elnök a kampányban sok olyan dolgot összehordott, amely első pillantásra összeegyeztethetetlen a problémák hagyományos amerikai megközelítésével, esetenként még az ország érdekeivel is. Így talán nem is baj, ha bizonyos ígéretei nem teljesülnek. Ráadásul nem szabad elfelejteni, hogy az Egyesült Államokban az intézmények erősek, az elnök pedig nem szultán, ezért számolni kell velük. Ezt világosan Trump értésére adták, és ez így lesz a jövőben is.

Ez még normális is volna, az viszont már távolról sem az, hogy a politikai elit láthatóan mindent megtesz a rendszeren kívülről jött, s magát a rendszert felforgatni készülő Trump betöréséért. Sőt talán azért is, hogy ha nem sikerül őt beterelni a rendszer keretei közé, akár meg is buktassák. Ezt mutatta Flynn esete is, amelyben a Trump környezetét érezhetően már régóta megfigyelő titkosszolgálatok a puccsista szerepében tűnnek fel. S mivel ebben a legfőbb eszköz az orosz szál, az is érthető, hogy Trump miért tett ekkora fordulatot e kérdésben. Az elnök és csapata, valamint a média fősodra által támogatott politikai elit demokratákkal és republikánusokkal háborúban állnak egymással, ami, tetézve a Trumpban rejlő kiszámíthatatlanságot, akár már a közeljövőben komoly destabilizációval fenyeget. Ebben a helyzetben az elnök nem tehet mást, mint hogy lényegében kampányüzemmódban tovább támadja a fennálló rendet. Ezzel összetartja a táborát, magát a politikát viszont – tudásukhoz mérten, különösebb összehangolás nélkül – a miniszterek viszik, ami szintén a bizonytalanságot erősíti.

Ez a választás a közeget látva veszélyes, ám nem irracionális. Sikere pedig jelentős mértékben függ attól is, hogy Trump és csapata milyen gyorsan lesz képes a belpolitikai konfliktusok közepette beletanulni az ország irányításába, amely bizony bonyolultabb, mint egy vállalat vezetése.”