A Nemzeti Megfutamodás Rendszere

„Három érdekes belpolitika környéki hír volt eddig ezen a szép szerdai napon. Már ha azt az ínyencséget nem számítjuk, hogy két napilap is ugyanazzal a címmel – Egy szoknya, egy nadrág – közölt publicisztikát a politikusok vélelmezett nemi identitásának és az ezzel kapcsolatos diskurzusnak a konzekvenciáiról. Az egyik a miénk volt, azt itt találják, a másikat meg itt, tessenek választani, remélem, okosan döntenek a nyájas olvasók.

Viszont először is: kiderült, hogy tizenkilenc év után végleg megszűnik a Heti hetes című tévéműsor. Nem mondhatom, hogy azt sem tudtam, hogy létezik, hiszen olvastam róla itt-ott, de egy-másfél évtizede nem láttam belőle egy percet sem. Mondjuk már az elején is sírva menekültem a szereplők embert próbáló humora elől, ám ez nem jelent sokat, személyes preferenciáim nem mérvadók, a műsor népszerű volt nélkülem is. Aztán kopni kezdett, az érdeklődés iránta fogyott, átment a tartalék csatornára, és íme, vége van neki. Mit üzen ez a jövő nemzedékeknek? Nos, nekik semmit, ők korszerűbb dolgokkal vannak elfoglalva, nekünk ellenben ugyanazt: minden elmúlik, mint a pinty.

Másodszor: Fekete-Győr András, az aláírásgyűjtő bajnokság élén záró Momentum Mozgalom vezetője nyilatkozott a Heti Válasznak, elmondván, hogy nem jövőre fogják megverni Orbán Viktort, hanem majd 2022-ben lesz ez esedékes. Addig építkeznek és felkészülnek ügyesen. Egyáltalán nem baj az, ha olyanok is felbukkannak a palettán, akik veszik maguknak a bátorságot, hogy két napnál hosszabb távon gondolkodjanak. Fiatalok, ráérnek, előttük az élet, az idő nekik dolgozik. A tökkelütött óbaloldalnak az az egyik legnagyobb gondja, hogy azonnal szeretne mindent, holott nincs ehhez se tehetsége, se tudása, se ereje.

Harmadszor: a Fővárosi Közgyűlés elmismásolta a döntést arról, hogy mit kezdjenek a nolimpiás népszavazással. Ahelyett, hogy A-t vagy B-t nyeffentettek volna, csak egy fideszes kezdeményezésű nyilatkozatot fogadtak el arról, hogy a balosok sunyi dögök. Mert korábban ők is olimpiát akartak, de az olcsó haszon reményében kifaroltak a nemzeti egységből. Miattuk van minden. Valamint felhatalmazta a közgyűlés Tarlós István főpolgármestert, hogy tárgyaljon ötkarikailag Orbán Viktor miniszterelnökkel. Kiderült még mindemellett, hogy pénteken jöhet egy jópofa bejelentés.

Mi lesz ebben, még nem tudni, de minden kormányoldali megnyilvánulás arra utal, azt engedi sejteni, hogy a népszavazás elmarad. Budapest inkább visszalép a pályázattól. Így, hogy a nemzeti egység megszűnt, semmi esélyünk Párizzsal és Los Angelesszel szemben, erről szól a kommunikáció. Óvatosan jegyzem meg: eddig sem volt.

Ez a 2024-es pályázat valójában azt a célt szolgálta volna, hogy ott legyünk a közelben, tudjanak rólunk, számoljanak velünk, és amint dönt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság valaki más javára – az idén ősszel, novemberben –, máris jelezzük: mi aztán nem adjuk fel, nekifutunk még egyszer. Nem mellesleg és értelemszerűen: sokkal különb esélyekkel.

Felmerül a kérdés: tűzben tartható-e a vas akkor, amikor kiderül hamarosan, hogy a 266 151 ezt forszírozó aláírás ellenére nem népszavazás lesz, hanem menekülés? Belekerülhet-e a retorikába, hogy oké, most nem sikerült, de addigra megpróbáljuk újjáteremteni azt a konszenzust? Attól tartok, hogy nem. Orbán Viktor, a párt, a kormány és a főváros ugyanis beszorult a sarokba. Nem csupán referendumozni nem érdekük, az is fontos nekik, hogy lekerüljön az ügy az állandó napirendről. Első számú alaptétel: az győz, aki tematizál. Tehát pokolba az olimpiával, pusztuljon a baloldallal együtt. Nem nagy áldozat ez.

A népszavazás esélyeire még egy pillanatig visszatérve: az ilyesmi aktusok Magyarországon jó ideje nem a feltett kérdések valóságos tartalmáról szólnak. A NATO még NATO volt, az Európai Unió is Európai Unió, ellenben 2004. december 5-nek nem a határon túli magyarok, 2008. március 9-nek nem a vizitdíj és a többi szociális altéma, 2016. október 2-nak nem a migránskvóták elosztása volt a főszereplője. Mindannyiszor az volt a tét, hogy ki győzi le a többieket. Perszonalizálni is lehet ezeket.

Ekképpen. 2004: felülkerekedik-e Gyurcsány F. Orbán V.-n? 2008: végleg a földbe tapossa-e Orbán V. Gyurcsány F.-et? 2016: megsemmisíti-e Orbán V. az összes ellenfelét?

És igen: a nolimpiázásnak is a háromszoros magyar miniszterelnök a hőse. Valahogy így: elég ereje van-e a lázadásnak, amely ébredni látszik vele szemben?

Az aláírások meghökkentően nagy száma azt mutatja, hogy aha, bőven van a mozgolódásban spiritusz. Egy budapesti népszavazás bizonyosan rátenne erre még egy lapáttal. A fővárosban közel sem erős annyira a kormánypárt – hiába vezet toronymagasan minden felmérésben –, hogy reálisan reménykedhessen a sikerben.

Nem egészen egy évvel a tényleges országgyűlési választások előtt ezt nem engedheti meg a Fidesz. Muszáj megfutamodnia, nehogy még nagyobb baj legyen. 2014 ősze óta nem először történik efféle. Megesett már az internetadó és a vasárnapi boltzár ügyében is. Eggyel több vagy kevesebb – kényelmetlen és kellemetlen ugyan, de ki lehet bírni.

Meglehet, hogy helyesen okoskodnak. Egészen addig valóban nincs gond, amíg nem válik az ilyesmi rendszeressé, pontosabban rendszerré. Hogy így lesz-e, az voltaképpen mennyiségi dilemma: a Nemzeti Együttműködés Rendszerén és az óbaloldalon kívüli világ energiáin, kreativitásán, kitartásán múlik. Amely talán tudja – a 2022-es évszám erre utal –, hogy semmi nem tart örökké. Például a Heti hetes tündöklése és bukása is erre tanít minket.”