A legtöményebb Orbán Viktor

„Körülöttünk dühöng az apokalipszis.

Mi azonban nem dobhatjuk le a vállunkról az előrelátás felelősségét.

A magyar miniszterelnök évet értékelt. A magyar miniszterelnökre évente kétszer muszáj figyelni. Máskor is, a szürke hétköznapokat se vegyük el tőle, de kétszer nagyon. Egyszer, amikor évet értékel. Másodszor, amikor megfejti Tusnádfürdőn a világot. Ezeket jól kitalálta. Előre azon pörög mindenki, hogy mi lesz. Kihúz-e újszerű nyulakat a bűvészkalapból. Megpörgeti-e a nyilvánosságot, a médiát, a nemzetközt. Kukoricára térdepelteti-e az Európai Uniót. Kitalál-e olyat, amit hosszan lehet cincálni utána.

Most úgy sejtettük, sok váratlanság nem következik. Brüsszelezés, migránsozás, sorosozás, vastagon, harcosan, oszt jó napot.

Jól sejtettük. Nem sok olyat hallottunk, amit ne hallottunk volna eddig is.

A lényeg nem a tartalomban, hanem a formában rejtőzött el. A töménységben.

Az apokaliptikumban.

A nyugati világ pusztulásáról ennyire sűrű-brutális képet még ő és más sem festett soha. Ilyen messzire talán csak beszámíthatatlan váteszek szoktak merészkedni. A vízió, amit vázolt, nyomasztóbb volt, mint a közszolgálati televízió bármelyik híradója. Mire a szakasz végére ért, azon merengtem, megérjük-e vajon a holnapot. Vagy az embercsempészek, a jogvédők és az uniós csúcspolitikusok gyilkos koalíciója még alkonyat – de legkésőbb pitymallat – előtt a nyakunkhoz szorítja a damaszkuszi pengét.

S azon is, hogy próbálkozhat bárki bárhogyan: Orbán Viktornál különb Orbán Viktor-epigonná úgysem emelkedhet senki.

Szerencse, hogy ezen a csodálatos rémkölteményen túllendültünk aztán.

Jöhetett az, hogy Magyarország erősödik. A hároméves koruktól óvodába járó óvodásoktól a teljes foglalkoztatottságon át a példátlan gazdasági növekedésig.

Hazánk sziget. A liberalizmus és a politikai korrektség mételyétől elhülyült Nyugattal ellentétben nekünk nincs miért idegeskednünk a jövőnk miatt.

Nálunk a holnap nem vet árnyékot a mára.

Lám, Orbán Viktor is inkább a holnapután miatt töri a kis fejét. Leszünk-e elegen? Leszünk-e eléggé hazafiak? Hiszen öregszünk mi is, holott fiatalodnunk kellene. Nem egyenként. Azt nem lehet. Együtt. Azt lehet. Vagy lehetne. De addig is, amíg csinálunk-szülünk csomó gyereket, és kitaláljuk, hogyan küzdjünk meg az ajtónkon dörömbölő robottechnológiával és digitális forradalommal, akadnak sürgetőbb feladataink.

Új nemzeti politika kell.

Nem hagyhatjuk, hogy Brüsszel betiltsa a rezsi- és az adócsökkentést, tűz alá vegye a munkahelyteremtő támogatásokat, migránsok százezreit sózza a nyakunkba.

A nemzetközi szervezetek aktivitása fokozódik. Nagy testű ragadozók úsznak vizeinkben. Rengeteg pénzzel és nehéztüzérséggel lövik állásainkat.

A nemzeti önrendelkezés joga végveszélyben van.

Ám hiába törnek ellenünk. A kormány a helyén van. A kormánynak nincs módja középszerűnek lenni. Az önsajnálat mocsarából átlépett a cselekvés mezejére, teszi, amit tennie kell. Meggyőződéssel, magabiztosan.

Mire eljutottunk a hajrámagyarországig, úgyszólván megnyugodtam.

Érzem, sőt biztos vagyok benne: az apokalipszis mégis elmarad. Ezen a 93 ezer négyzetkilométeren feltétlenül. Még azt is tudom, hogy kinek köszönhetem ezt. Köszönöm! De jó, hogy itt élek! De jó, hogy Orbán Viktor a miniszterelnököm!

Embercsempészek, jogvédők, Soros Györgyök, álcivilek, unionisták, nincs esélyetek.

Annyit azért még meg kell állapítanom: az első rész jóval hatásosabb volt, mint a másik kettő. Érződött, hogy jobban ki van dolgozva, be van gyakorolva. Tudom, volt már jó pár előadás, összecsiszolódtak a részletek, helyükre kerültek az elemek. A sűrítés is segített. Szinte hibátlan volt az a bő negyed óra. A Magyarország erősödik és az Új nemzeti politika c. fejezeteken azonban van igazítanivaló. A dramaturgiai íven is lehetne hajlítani. A legvégére kicsit kifogyott az üzemanyag. Egy szó, mint száz: gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. Szerencse, hogy erre is lesz mód és idő, mire jön a kampány, tökéletessé gömbölyödhet a produkció. Ha nem bukik át végleg paródiába. Mármint műfajilag.”