Forradalmi momentumok

„Ha csak a pőre tényeket nézzük, a legújabb magyar mozgalom, a Momentum nagy sikert aratott: néhány hét alatt elegendő aláírást gyűjtött össze az olimpiáról való népszavazás kiírásához. A siker máris megnövelte az étvágyukat, s céljuk immár a párttá alakulás. A sikerélményre áhítozó ellenzéki oldal számára kétségkívül nagy eredmény ez, függetlenül attól, hogy az új mozgalom a bemerevedett ellenzéki pártoknak is kihívást jelent. De bármennyire csábító is, most mégsem párt- vagy aktuálpolitikai szempontból vizsgálom meg röviden a Momentum gyors felívelését, hanem egy másikból. Vajon milyen általánosabb törvényszerűségek mutatkoznak meg e felívelésben? Tudatosabb lett-e a magyar közönség, mint korábban, amikor megannyi civil mozgalom próbálkozott, de rövid idő alatt mindegyik kifulladt?

A Momentum mostani sikerének értelmezéséhez a nemzetközi szakirodalomnak azt az ágát hívom segítségül, amely a külső minta belpolitikai követéséről szól. Ilyen jelenség persze mindig van, de korántsem mindig sikeres. Magyarország különösen »mintaérzékeny« ország: a reformkortól kezdődően nemzedékek sokasága nőtt fel, amelyek mind szeretnék utolérni a Nyugatot. De a mintakövetés mibenlétével foglalkozó irodalom ma már olyan részletekre is kitér, hogy mit is jelent valójában a külföld utánzása.

Vegyük például a forradalmak kérdését. Régen azt tanultuk: a forradalmak kirobbanásához forradalmi helyzet kell. Manapság ilyet kevesen gondolnak. Merthogy többé-kevésbé mindenki látja, hogy klasszikus forradalmakat valóban csak ott vívtak, ahol megértek rá a feltételek, míg a többi országban a forradalmak más okokból robbantak ki. Ahhoz, hogy Magyarországon mondjuk 1848-ban – belső forradalmi feltételek híján – követni akarják a párizsi forradalmi mintát, jó néhány objektív körülmény (»előfeltétel«) figyelmen kívül hagyására volt szükség. Ha ugyanis ezeket – a forradalomra való érettséget – nézték volna, az 1848-as forradalom biztosan nem törhetett volna ki.

De akkor mitől robbannak ki a forradalmak ott, ahol nem értek meg rá a viszonyok? – tehetjük fel a kérdést. Válaszom talán meglepő lesz: például a felszínes és szelektált ismeretektől. Ha például egy erősnek tűnő hatalommal szemben saját társadalma felkel, az egy másik, fejletlenebb, de utánzásra kész ország »kritikus tömegének« nemcsak azt üzeni, hogy abban az országban törékeny a hatalom, de azt is, hogy az ő országában is hasonló lehet a helyzet. »Ha nekik sikerült, nekünk miért ne sikerülhetne?« – alakul ki a közvélekedés, s ez már elegendő egy »mintakövető« forradalom kitöréséhez. Egy külső precedens sikere tehát aránytalanul nagy hangsúlyt kaphat, és hirtelen újraformálhatja az aktorok helyzetértékelését, kockázatvállalási stratégiáját. 1848-ban vagy Oroszországban 1917–18-ban a tömegek »fittyet hánytak« az óvatosságra. És lássuk be: hasonló volt a helyzet a rendszerváltó Magyarországon is, ahol szintén »fittyet kellett hányni« az előzményekre, a kockázatokra és mindenre, amit az emberek megtanulhattak a Kádár-rendszerben. Az átmenetre fel kellett tenni az életet, de a nagykönyvben egyáltalán nem volt megírva a siker. Forradalmat ugyanis csak úgy lehet kirobbantani, ha nem ragadunk bele a mélyelemzésbe, sőt ellenkezőleg: ha a külső mintával való felszínes hasonlóságokra építjük a stratégiát. Másképpen szólva sokszor az irracionalitásra. Ha a szereplők 1989–90-ben sokat mérlegelnek, valószínűleg arra jutnak, hogy nincs értelme cselekedni. Ám a külső minták és a nyugati hatások olyan erősek voltak, hogy az egyébként nem túl nagy létszámú ellenzéki csoportoknak megérte belevágni.

A szakirodalom „kritikus eseményeknek« (critical juncture) nevezi azokat a pontokat, amelyek valamit nagyon megváltoztatnak. Ilyen kritikus pontot hozott össze a magyar ellenzék a rendszerváltáskor, mert a célja az volt, hogy nyugatos világot teremtsen. A kérdés most az, hogy – hosszú évek meddő ellenzékisége után – a Momentum „momentuma« lehet-e egy kritikus szakasz kezdőpontja.

A fentiekből persze először is az következik, hogy olimpiaügyben ennek a mozgalomnak a felbukkanása nem dönt az igazság« kérdésében. Ahogyan az olimpiát pártolók, úgy az ellenzők is részigazságok, vélt vagy valós előnyök és hátrányok mérlegelésével alakították ki véleményüket. A koreográfia is pont olyan, mint a forradalmaknál: ha sok ember elkezd hinni valamiben, abból lesz valami, függetlenül attól, hogy az adott ügynek mi az igazságtartalma. 1990-ben elég volt egy korlátozott létszámú ellenzék hite a cselekvésben ahhoz, hogy az akkori politikai világ összeomoljon.

Az utóbbi években (különösen a 2014 óta tartó ciklusban) az ellenzék nem tud hitbéli áttörést elérni. Milliószor próbálkozott azzal, hogy – ha tetszik – leutánozzon külföldi mintákat, de csak ideig-óráig sikerült emellé bázist teremteni. Most van egy nemzetközileg közkézen forgó ideológia, nevezzük ezt a civil társadalom ideológiájának. Nyilvánvaló, hogy az emberek szerte a világon egyre kevésbé hisznek a kormányuknak és egyre inkább fordulnak a civil akciók felé. Ebben rengeteg illúzió, félreértés lehet, de a forradalmaknak éppen hogy éltető eleme a félreértés vagy a felszínes ismeret. Ami igen jól jöhet egy társadalmi mozgalomnak. Ha tehát a Momentum el tudja hitetni, hogy nemcsak az olimpia megakasztására képes, de ezen túl végre beemeli a magyar politikába a fiatal nemzedékeket is, akkor nyert ügye lehet. És vesztes ügye lehet a jobboldali koalíciónak.

Merthogy – az elmúlt hét évben megfigyelhettük – a kormány ilyen helyzetekben mindig úgy érvel, hogy ellenfelei felszínesek és rosszul értelmezik a dolgukat. Ezzel a kormány azt mondja, hogy a politika racionális mesterség, és ő azt így is műveli, míg ellenfelei nem. Csakhogy amikor a kormány így tesz, éppen azzal nem számol, hogy a nagy változások, kritikus események éppen a racionalitással való szakítás jegyében következnek be. Olimpiaügy? Lehet, hogy a racionális megfontolás a beletörődés lett volna. Sokáig nem is mutatkozott jele annak, hogy ellenzéki oldalról bárki kész lenne egy népszavazási aláírásgyűjtés megszervezésére.

A Momentumban valójában az az érdekes, hogy a nyugat-európai civil társadalmi kezdeményezések mintáját követve végig tudott vinni egy akciót. Majdhogynem mellékes, tárgyi kérdésekben igaza van-e. A kormány–ellenzék viadalt sohasem az dönti el, kinek van igaza, hanem az, ki tudja jobban elhitetni, amit ő igaznak vél. Az Orbán-kormány évek óta monopolhelyzetben van igazságai elhitetése tekintetében – legalábbis erről szólnak a közvélemény-kutatások.

Most egy olyan vetélytárs jelent meg a színen, amely – debütáló akciójával – egy csapásra fricskát mutatott a mindent »szétkommentáló«, ám cselekedni képtelen ellenzékiségnek. Régi értelemben vett, utcai forradalomra persze most sem érettek a feltételek, de az ellenzék »forradalmi« impulzusokat kaphat általa.”