Mi legyen Orbán után?

„2014-ben, négy olyan év után, amelyben a Fidesz mindent megtett a népszerűségvesztés érdekében (és azért is, hogy az ugyanakkor ne csatornázódhasson be a kormány leváltásába) az ellenzék ennek ellenére mindössze alig több mint a szavazatok felét, ezen belül az összefogás, alig több mint a szavazatok egynegyedét(!), nagyjából az összes nem kormánypárti szavazat felét kapirgálta össze.

A Fidesz-KDNP jelenlegi ciklusa az előzőhöz képest viszonylag békés (persze, minden ronda húzást átvertek addig, amíg biztos volt a kétharmados többségük), azaz nem nagyon látszik, hogy a 2014-es recept az elit visszacserélésének az ígéretével (a kormányváltó szavazatok fele két új, kormányzati tapasztalattal nem rendelkező, elitellenes protestpártra érkezett) nagyon, nagyon nem fog működni.

Ha az ellenzéki pártok nem állnak annyival rosszabbul, mint a kormánypártok, ámde halvaszületett ötlet összeadni azon belül a rendszer- és protestpártok szavazóit (pláne, hogy a rendszerpártok közötti együttműködés sem surlódásmentes és a két protestpárt, a Jobbik és az LMP szavazói közötti átjárhatóság is kérdéses), akkor 1, a kormánypárti tábort kell megosztani és 2, a kínálattal elégedetleneket az urnához vinni.

Dőreség várni a mérleg visszabillenését, pláne, hogy a baloldal 2006 és 2010 közötti összeomlása sokkal jobb állapotban találta a Fideszt, mint a Fidesz – nem kizárt, hiszen 2006 tavaszán a baloldalé sem látszott, de biztosra sem vehető – összeomlása érné a közeljövőben az ellenzéket. A fékek és ellensúlyok rendszerének a visszaépítése lassú aprómunkával lehetséges, amely során változó összetételű, ügyek mentén együttműködő szövetségi rendszerek tárgyalások útján hoznak konszenzusos döntéseket, ami biztosítékát adja annak, hogy ne valamely tábor önös érdekei határozzák meg azok tartalmát. Ehhez kellenek a választók, akik – lehet, hogy még nem tudják – de maguk a csősz Hofi közismert példabeszédében.”