A Momentum pillanatai

„Hatalmas lendülettel robbantak be az újabb ügyeletes megváltók a magyar politikába. Két hete sincs, hogy a Momentum Mozgalom meghirdette nolimpiás kezdeményezését, azóta szaporodnak az aláírások, gyűlnek a hírek, készülnek az interjúk, születnek a lejárató publikációk a habonyista sajtóban. Az azelőtt tökéletesen ismeretlen – nem hiszem, hogy az egyetlen szemlélő lennék ebben az országban, akinek eddig elkerülte a figyelmét, hogy létezik – szerveződés elkezdett tematizálni. Ott nem tartunk, hogy máris Fekete-Győr András vagy Donáth Anna lenne az új Pukli István – pláne Vona Gábor –, egyelőre kisebb kaliberű fegyverekkel lőnek rájuk, de elindultak és el is jutottak valameddig az úton.

Nyilván nem csupán az méri meg egy személy vagy szervezet súlyát-jelentőségét, hogy mekkora a Fidesz-gépezet reakciója. Sokat jelent, mindent azonban mégsem. Fontosabb, hogy mekkora lesz a saját közönsége, és mennyi idő alatt. Itt vissza is kanyarodnék a Pukli-párhuzamhoz. Közhelyszámba megy: mióta kiderült, hogy Orbán Viktornak ép-egészséges baloldali-liberális kihívója a rendelkezésre álló választékból nem lesz – kisebb táboruk sokaknak van, nem csak Ferencnek, kormányváltóvá ellenben egyik sem nőhet, ez faktum –, azóta szakadatlan az erjedés a szubkultúrában. Ebbe a jelenségsorozatba illeszkedett még 2014 előtt a Bajnai Gordon-projekt és a Szolidaritás, utána jöttek az internetadós viharok-tüntetések, később volt néhány izgalmas pillanata a Tanítanék mozgalomnak, majd a Ligetvédők ragadtak magukhoz némi kezdeményezést. A világot egyikük sem rengette meg. Az abszolút csúcspont a legnagyobbacska internetadós vonulás volt. A több tízezres tömeg csinosan mutatott akkor az Erzsébet hídon, csakhogy azóta a történet kifutását is ismerjük. Internetadó nincs, Orbán Viktor bölcs döntést hozott, idejében, viszont a megmozdulások szervezőinek nevére sem emlékszünk már google-ös segítség nélkül.

A Bajnaitól a Ligetvédőkig terjedő ív felrajzolhatósága ugyanakkor ügyesen illusztrálja, hogy a magyar társadalom bizonyos rétegeiben igenis lenne igény a másfajta politizálásra. Új erőkre. Új stílusra. Új mondandóra. Főképpen: új energiákra. Érthető, hogy ez az igény elsősorban bal felől mutatkozik meg. Azon a térfélen minden egész eltörött, és minden, ami szegről-végről érvényesnek tűnt – vagy legalábbis eredményesnek bizonyult jó darabig –, széthullott a semmibe. A jobboldalnak is megvannak a problémái – a Jobbik felbukkanása, megerősödése, útkeresése nemkülönben szimptomatikus –, ám Orbán Viktor még erős, mint a bivaly, a hasonló léptékű gondokra-kihívásokra várni kell ezen a környéken.

Van ennek a balos-liberális igénynek egy-két érdekessége. Mindegyik máshogy fontos. Az egyik: a jelenség értelmiségi-nagyvárosi karakterű, és ez szükségszerűen kényelmetlen korlátokkal is jár. A megváltásra várók és a reménybeli megváltók ugyanabból az akolból származnak, ugyanúgy gondolkodnak, ugyanúgy beszélnek, ugyanúgy gyűlölnek. Olyan eddig még egyetlenegy sem volt, aki észrevett volna bármi izgalmasat, ami a jól bevált körökön kívül található. Ez probléma: e nevezett körök ugyanis semennyire sem tágasak, miközben a belül lévő kevesek lelkéért-szavazatáért óriási a verseny.

Amikor kiderült a minap, hogy Nyugdíjasok Pártja alakul, szkeptikusan reagáltam. A nyugdíjasok külön bejáratú párt nélkül is aktívak, voksaik zöme egykor – főleg a nyelvüket készségszinten beszélő Horn Gyula idejében – a szocialistáké volt, majd szőröstül-bőröstül magáévá tette őket a Fidesz. Elhódítani tőle ezt a réteget lehetetlen. A fiatalokkal más a helyzet. Ők ott hevernek parlagon. A baloldal létező pártjainak rég nincs hozzájuk vonala, és utóbb a Fidesz is elvesztette velük a közvetlen kapcsolatot. Tisztában vagyok vele, hogy a tizen- és huszonévesek, valamint az ifjabb harmincasok nem homogén massza. Amiről beszélek, az, hogy bármit gondolnak a világról, az aktuális garnitúrának nem hisznek el semmit. Ha korosztályos pártot akarna csinálni valaki, náluk kellene próbálkoznia.

De lehet-e ilyen a Momentum Mozgalom? Amely azt mondja, hogy nem érdeklik az ideológiák – jobb–bal, ugyan, a XXI. században élünk –, meg azt is, hogy Magyarország nem csupán Budapestből, vidékből is áll, sőt azt is, hogy ki kell dobni az eddig használt kliséket-képleteket. A Momentum által legfontosabbnak tartott öt ügy országos, állítják közben: az egészségügy, az oktatás, a megélhetés, a lakhatás, a vidéki infrastruktúra.

Felmerül, mindez mennyire hiteles. Én például megakadok. Ha az öt ügyet nézem: semmi sem új közöttük, egyik sem különleges. Ha a nemzettudatot a baloldalnak, szolidaritást a jobbnak szlogent értelmezném, akkor sem látom a hidakat, amelyek akár csak a középig elvezethetnének. A nagy ügyet szemügyre véve sem látok ilyeneket. Az olimpiarendezésnek semmi köze a gazdasági megfontolásokhoz és a rációhoz. Az olimpiánál átpolitizáltabb sztori nincs. Ha szereted Orbán Viktort, akkor akarod 2024-et. Ha nem, akkor utálod.

Igen ám, de semmi jelentősége annak, hogy én itt megtorpanok. Egyrészt: nem én vagyok a célcsoport. Másrészt: lehet, hogy a tartalom a proteszt árnyékában másodlagos.

A célcsoport ugyanis az utánam következő generáció, és ami számít, az a forma. A Momentum kedvelőinek száma viharosan növekszik a szociális hálóban, a róluk szóló cikkeket, információkat ezrek-tízezrek kedvelik, kommentálják, osztják meg. Hogy engem nem tudnak meggyőzni, mert gyámoltalanoknak és nyüzügéknek vélem őket, úgyszólván mellékes. Híveik száma nem a sokat látott kiábrándultaknak hála gyarapodhat.

Ehhez a gyarapodáshoz az kell, hogy valóban beköszöntsön a korszak- és a nemzedékváltás. Fogalmam sincs, hol tart ezen a téren az idő. Lehet, hogy még sehol sem. Lehet, hogy fél év múlva ezekre a fiúkra-lányokra sem fogunk emlékezni. Ha tippelnem kéne, erre tippelnék. De amennyiben mégis eljönne az újak ideje, bárkik is lesznek ők, azt – be kell immár látnom – nem én fogom elsőként észrevenni. Hanem a gyerekeim és kortársaik. Én Orbán Viktort vettem észre annak idején. A szüleim nemzedéke helyett is.”