„A választó pedig nem hülye. Lehet, hogy nem tudta magának pontosan megfogalmazni, mi a baja ezzel az egésszel. Lehet, hogy nem hiányzott neki konkrétan, hogy esténként nem nézheti meg, hogyan csatáznak egymással a pártok, hogyan vitatkoznak azokról a kérdésekről, ami az ő bőrére megy. De ha nem is tudta megmondani, mi a baja, azt pontosan érezte, hogy semmibe van véve.
Hogy ő csupán egy eszköz. Csak annyiban érdekes, hogy jókor és jó helyen beikszeljen valamit. És hogy neki ehhez az ikszhez valójában nem sok köze van. Nem róla szól. És tele lett a mindene a politikával. Hagyják őt békén. Mind csak a saját hatalmával és boldogulásával foglalkozik.
És a választónak igaza volt (van).
Ilyen hozzáállás mellett, ahol a választó érdemben nem szerepelt a pártok »érdekeinek« listáján, törvényszerű volt, hogy majd a legügyesebb versenyelkerülő fog egyszer véglegesen nyerni, és versenyen kívül fogja a többieket kicsinálni. Ahogy az is törvényszerű volt, hogy a politikusok, a parlamenti képviselők többsége mostanra beszélni képtelen, érvelni képtelen, ostoba bunkó, akinek időnként még az is nehézséget okoz, hogy felolvasson valamit papírból.”