A robbantás utáni reakcók

„És akkor most nyugodjunk meg.

Mielőbbi gyógyulást kívánunk a sérülteknek, és reméljük, hogy a rendőrség hamar elfogja a robbantás elkövetőjét.

A Körúton történt robbantás egy roppant érzékeny politikai időszakban történt, mi sem bizonyítja jobban, hogy már a szegek szétszóródásának pillanatában megindultak a bűzölgő inszinuációk, átgondolatlan gyanúsítgatások, ostoba mutogatások, 9/11-hez méltó összeesküvések. Kétségkívül, a robbantást az október 2-án esedékes népszavazás emeli a politikai díszletek abszurd világába, s hajlamosak vagyunk ebben a térben értelmezni a szombat éjjel elkövetett bűncselekményt, és akármennyire furcsa, az abszurdnak a tökéletes logikájából következően, minden elképzelhetetlen egyszerre hihetővé válik. Mégsem vagyok hajlandó beleszaladni a mai abszurd pofonjába, az ellenzéki dimenziókból szüremkedő sejtetésekbe, a blogok magyarországi terrorgráfiájába, amelyek valamiféle homályos párhuzamot vonnak a jelenlegi politikai hatalom életösztöne és a terrorszféra erőszakossága között, az újságírói cui bonók hányásig ismételt teóriáiba, a kormánypárti csendbe.

Nem vagyok hajlandó, mondom, mert a magyar kormány mindent elkövetett azért, hogy egy esetleges robbantás, gyilkosság esetén az emberek így reagáljanak. Nem vagyok hajlandó, mondom, mert az ellenzéki politika résztvevői mindent elkövettek azért, hogy egy esetleges robbantás, gyilkosság esetén az emberek így reagáljanak. Ez a blog, mint rövid pályafutása során eddig, úgy a jövőben is kiáll az erőszak bármilyen formája ellen; köpünk arra, hogy az állati világ legalsó sejtszintjére való elkövető turbánban, kipában, reverendában, adott esetben horgászsapkában óhajtja e a komplexusait, torz elméjének segghülyeségét leverni ártatlanokon.

Azok az ellenzéki politikusok, akik a mai napon megengedték maguknak, hogy indirekt módon meggyanúsítsák a kormányt a pánikkeltéssel, két rendőr megsebesítésével, rendszerint a Parlamentben vitatkoznak a kormánnyal, olykor összesütizik Kövér bajszát, és egyébként a magyar politika pánikszobájában jól megférnek egymással, időnként bazsalyogva paroláznak, vagy megszavazzák a képviselői díjak emelését. A kormánypárti hallgatás legalább olyan felkavaró, mint az ellenzékiek hangoskodása. Ez a hallgatás a milliárdok kampányából elültetett pánik folyamát gyorsítja, s azokat a berögződéseket idézi fel, amiket Párizs után, Brüsszel után megtapasztaltunk, ez az orbáni értelemben politikailag hasznos, jóllehet visszataszító magatartás; az államfőnk ott állt a gátakon, az iszapnál csini színpadot ácsoltak neki, távcsövezett, kólát kóstolt, istent játszott. A kormánypárti csönd indirekt módon erősíti a népszavazásban benne rejlő gyűlöletes erőszak-szimpátiát, amely bármikor könnyen átfordulhat lincshangulatba.

Mindkét oldal köznapi emberek ellen hangol, a legaljasabb, legförtelmesebb eszközökkel.

Aki elkövette a robbantást, tudta, hogy milyen politikai közegben követi el a robbantást. Ez tény. Nincsen olyan hülye az országban, aki ne tudná, hogy összeplakátolták az országot, tehát, ha alvilági szálak állnának a háttérben, okvetlenül tisztában kellett lennie az elkövetőnek a robbantás azonnali társadalmi-politikai reakcióival. Már ha legalább huszonöt környékére saccoljuk az említett egysejtű IQ-ját. Az elkövetkező egy hétben a közgondolkodást át fogja hatni a vonatkozó cikksorozatok első felütése, a robbantás sokkja, a fényképek, a felvételek, a helyszíni beszámolók ijesztő hangulata.

Félreértés ne essék, nincsen jól, illetve rosszul időzített robbantás: baromság! Kolumbiában, Marquez világában talán, a modern Európában nem. Szeretném hinni, mert az abszurd sugallatát bármi áron el kell kerülni.

Az összes közéleti szereplőnek köze van ahhoz, amiért egyre gyanúsabban méregetik egymást az emberek, savat öntenek a másik pofájába, arcon vágják, lefogják a gyengébbet, üvöltöznek egymással, fenyegetőznek, félnek, kitérnek, hallgatnak; lassan nincsen semmiféle erkölcsi metszéspontunk, ahol találkozhatnánk. Ennek felismeréséhez egyetlen robbantás, de még egy népszavazás sem szükséges.”