Megint jönnek, hőbörögnek

„Az összeomlástól való páni félelem pedig kezd elterebélyesedni: érzik, mi több, tudják, hogy politikai innovációs képességük a nulla felé konvergál. Hogy 2010 (2006 ősze) óta csak reagálni tudnak az eseményekre: saját ötlet nincs, zsinórban bukták az elmúlt nyolc országos szavazást, ami baloldali téma volt, azt meg a Fidesz lenyúlta (rezsicsökkentés, minimálbér-emelés, közmunka). Láthatóan és érzékelhetően a baloldalnak nincs narratívája az országról: vannak persze percsikerek, egy-egy korrupciógyanús ügy kipattanása, gikszerek a megyei autópályamatrica-rendszer vagy az online pénztárgépek bevezetése kapcsán és a többi.

De a – nevezzük így – »Fidesz-Magyarország« sztorijával szemben nincs ütésálló baloldali kerettörténet, hogy milyen Magyarországot szeretnének. És ez iszonyatosan frusztráló lehet, pláne úgy, hogy olybá tűnik, Orbán nemcsak a magyar néplélek pendüléseire érzett rá jól, amikor úgy másfél évvel ezelőtt politikája középpontjába a migránsügyet állította, hanem az összeurópai történések kapcsán is jó ütemérzékkel lép. Hisz valljuk meg: nagyon régen volt utoljára, mikor komoly, egész Európát érintő kérdésekben figyeltek volna egy magyar miniszterelnökre.

A baloldalt már-már őrületbe hajszoló frusztráció másik oka, hogy míg magát tételezi az »értelmiség«, »az ész«, egyszóval az intellektualitás letéteményesének, közben jobboldali ellenfeleit ostobának, provinciálisnak állítja be. Csakhogy szembejön a valóság. Magát érzi felkenve, hogy elmondja, mi a jó a népnek és mi nem – majd amikor ebből az úgynevezett nép nem kér, akkor kiderül, hogy mindenki hülye, csak ők a helikopterek. Nem csoda hát, hogy a miniszterelnök általában egy – vagy két – lépéssel ellenzéke előtt jár: témákat, ügyeket állít a középpontba, amiről a baloldalnak először halvány lila gőze sincs, hogy mit mondjon, menet közben találják ki a választ, mely az esetek többségében összevisszaságot és a sorok rendezetlenségének képzetét sugallja a kívülállónak.”