„Törökország Európa és Ázsia találkozásának legérzékenyebb pontján fekszik, ráadásul úgy, hogy Afrikától is csak néhány száz kilométer választja el. Oroszország és a Egyesült Államok tengeri hadászati ereje főként török felségvizeken keresztül »érintkezik« egymással. A több mint egymilliós török hadseregnél csak az Amerikai Egyesült Államok haderejének létszáma nagyobb a NATO-tagok között. Ám a legsúlyosabb feszültséget azok a globális hatalmi súrlódások adják, amelyeknek mélyszerkezete többnyire rejtve marad előttünk. Az elmúlt hatvan év legveszélyesebb konfliktusgóca a Közel-Kelet, és itt az Egyesült Államok, Oroszország, Izrael és Szaúd-Arábia után nyilvánvalóan Törökország a legfontosabb stratégiai szereplő.
A török Phaetonnak tehát, akárcsak a Jupiter és a Mars között valaha létezett bolygóóriásnak, iszonyatos intenzitású erőtérben kellene valahogy egyensúlyban maradnia, úgy, hogy az őt érő hatások egyike se kerülhessen veszélyes túlsúlyba. Mindez egyre nyilvánvalóbb módon szinte lehetetlen feladatnak látszik. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az egyensúlyt nemcsak kifelé, hanem befelé is sikeresen kellene »üzemeltetni«. Törökország népessége az elmúlt negyven évben megkétszereződött, vagyis mintegy negyvenmillióval nőtt. (Összehasonlításul Magyarország népessége nagyjából ez alatt a negyven év alatt, pontosabban 1980 és 2020 között csaknem egymillió fővel csökken majd.) Igen súlyos etnikai konfliktusok (legfőképpen a tizenhárommilliós kurd kisebbséggel), alig féken tartható feszültségei teszik még nehezebbé az egyensúly megőrzését.
Az iraki és szíriai permanens polgárháború menekültek millióival nehezíti a külső és belső egyensúly fenntartását. A hanyatló Amerikai Birodalom a programozott káosz egyre sikeresebb üzemeltetésével láthatóan nem a rend és az egyensúly fenntartásában érdekelt, hanem pont ellenkezőleg, abban, hogy az éppen általa szított anarchia és káosz meggyengítse minden potenciális riválisát, és a világ újra az Egyesült Államokban lássa a hőn áhított rend helyreállítóját.”