Refn egy megigéző, üres és felszínes művészhorrort csinált a megigéző, üres és felszínes modellvilágról. Ez elitista poénnak, frappáns kinyilatkoztatásnak jó, de közel kétórás filmnek nem.
„Egyvalamiért sosem lehetett kárhoztatni Refnt, az pedig a vizualitása. Már a Pusher-filmek is remekül festettek a maguk durva csiszolatlanságával, a Neon démonnak pedig minden pillanata úszik az extravagáns színekben és az elegáns kompozíciókban, nem véletlenül emlegetik az átlagnál lelkesebb kritikák Lynchet és Kubrickot. Pulzáló vörös, mély lila, élénk kék, vakító fehér, megkapó szimmetria, mozdulatlanságba dermedt tökéletesség. Gyönyörű és hívogató minden (különösen Cliff Martinez mámorító zenéje), de mint egy húsevő növény, azért, hogy odacsalja az áldozatait. A patinás, rémálomszerű képi világ így értékelhető szatíraként, cinizmusként, ahogy – ha nagyon akarom – a színészek nemjátéka is: Fanning fagyott porcelánbabaként tölti a játékidőt, és még csak hatása sincs az eseményekre, egyszerűen csak megtörténnek vele a dolgok, vagyis Refn díszletté, kellékké degradálja, az lesz belőle, ami a modellekből a divatvilágban. Ez a szerep-színész azonosság, ez a tartalom-forma egyezés kétségkívül indokolt, sőt okos, más kérdés, hogy hosszútávon monoton és unalmas. (Egyébként színészileg Jena Malone és – meglepő módon – Keanu Reeves tud kiemelkedni a gárdából.)
A Neon démon jó másfél órát tölt az expozícióval, ami a showbiznisszel kapcsolatos összes létező ronda (bár nem alaptalan) sztereotípia felsorakoztatásából áll: mindenki áskálódó, gátlástalanul előre törő, veszélyes ragadozó, még az is, aki eredetileg nem volt ilyen – mert a közeg rohaszt, tárgyiasít, embertelenít, megront, elpusztít. Az üzenet végtelen egyszerűsége és a szimbolika már-már sértő primitívsége akkor válik teljesen nyilvánvalóvá, amikor felbukkan egy vicsorgó puma Jesse motelszobájában. És mindezt valóban nagyon szép, ugyanakkor kínosan lassan mozgó és változó képekben látjuk, amelyek mögött (a Drive-val vagy a Csak Isten bocsáthat meg-gel ellentétben) most nincs ott az ezt igazoló tartalom.”
Legalábbis a Dumb és Dumber – Dilibogyók és a Keresd a nőt! szerzőpárosa szerint. Akik a Dear Santa, egy családi vígjáték álcája mögött a sátánból és egy család veszteségéből csinálnak viccet.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Minden nap délután kettőkor és ötkor nyitják meg a vásárlási lehetőséget.
Az EB Magyarországi Képviselete azt írta, az uniós bíróság ítéletének tartalmával a magyar sajtóban és közéletben számos félreértés és tévhit terjedt el.
