Az LMP nem „SZDSZ 2.0"

„– Az LMP gyengeségének az is oka ön szerint, hogy nem épült fel mögé az az értelmiségi háttér, amelyre szükség lett volna? Erre Schiffer András utalt is lemondása után.

– Igen, mosolyogtam is, mert az első pillanattól ezt nyomtam. Mindenkivel jóban kell lenni, kapcsolatot tartani az úgynevezett véleményformálókkal. Meghívni őket egy jó bulira, összehaverkodni velük, hadd lássák, hogy milyen jó fej, kedves gyerekek az LMP-sek, hogy nem karrierből politizálnak, nem megélhetési politikusok, nem Fidesz-bérenc, nem MSZP-bérenc, nem »új SZDSZ« a társaság, hanem tényleg komolyan mást szeretnének. A ballib értelmiség már 2010 nyarán rádöbbent, hogy az LMP nem »SZDSZ 2.0«, és rögtön ellenük fordult. De olyan brutálisan, hogy megdöbbentem.

– Talán jobban is utálják az LMP-t, mint a Fideszt. Mert az LMP-vel nem tudnak mit kezdeni, a Fideszt legalább kényelmesen be lehet sorolni a megszokott kategóriákba.

– Pontosan. Jól látják!

– A széthúzás a pártban érezhető volt korábban, vagy ez új jelenség?

– A széthúzás normális. Ez a norma, a magyar társadalom István és Koppány óta ezen a pályán halad. Önmagában ez nem lenne baj, ha megállapodnánk, hogy öv alatt nem ütünk. Fölötte mehet, nyíltan és durván, ezzel nincs gond, nem akarom, hogy szeressük egymást, én például anyukámat szeretem. Meg a barátaimat. Meg foci után egy sört. Meg még mi mindent. Általában az embereket nem. Általában a magyarokat sem, de amikor nyerünk, tehát nyernek a magyarok, az jó. Egy pacsizást megér. Még egy ölelést is, aztán heló, mindenki menjen a dolgára. Ezek a szimbolikus ügyek, például a futball, jól kondicionálják, kvázi megtanítják nekünk azt, mit jelent valahová tartozni.

Identitás, közösség, közügy, politika. Az LMP is magyar termék, belekódolva a kétosztat, a népi-urbánus, vidék-főváros ellentét, ez sem katasztrófa önmagában, kezelhető szinten tartva. Ám pont attól nem maradt kezelhető, hogy amikor a parlamentbe kerültek, nem állt mögéjük senki a véleményformálók közül. Inkább gyanakodtak, mint hogy bizalmat szavaztak volna. Ha akkor az okostojások nem egyből az LMP ellen kezdenek beszélni, hanem minimális empátiát mutatnak, adnak egy esélyt, minden másképp alakul. Sokszor szinte elolvadtam frakcióüléseken, arra gondoltam, jó lenne, ha valaki egy »őszödi mikrofonnal« az egészet kihangosítaná, hallják, hogyan és mikről vitatkoznak, s akkor mindenki ezeket a gyerekeket választaná. A véleményformálók, a média jó szándéka, támogatása végig hiányzott, az LMP emiatt nem tudott kitörni az öt–hét százalékos veszélyzónából, és ez kiélezte a belső ellentéteket. 13–15 százalékon már kezelhető lett volna.”