„Azt mondja Dárdai Pál, hogy az első meccs első húsz percében már látszani fog, hol tartunk. Meg hogy egyvalami hiányzik belőlünk, a csak ezen a szinten megszerezhető rutin. Megint beugrik a hoki, az A csoportos válogatott esetében sem volt ez másként. Ott hét meccsünk volt, ennyi sanszunk, hogy felvegyük a ritmust, beleszokjunk az elit levegőjébe, rájöjjünk, hogy a másik oldalon is emberek jönnek szembe. Vereségekre vereségekre jöttek, de alárendelt szerepet nem játszottunk – és hatodjára meglett a történelmi győzelem. Igaz, hogy kiestünk, de emelt fővel jöhettünk haza, ünneplő közönség várta a mieinket.
A magyar futballválogatottnak első nekifutásra három meccse lesz. Ezalatt kell begyűjteni a rutint, felvenni a sebességet, megszokni a levegőt. Az eddigiek – a munka, az elszántság, az akarat – alapján talán joggal hihetjük, hogy ezeknek a srácoknak sem a kertek alatt kell majd visszakullogniuk. Ha így nézzük, mindegy is, hány pontunk lesz. Ha több, és megyünk még egy kört, senki sem lesz mérges, de a legfontosabb nem ez.
Hanem az – már megint, de utoljára: miként a hokisoknál a visszakapaszkodás a legjobbak közé –, hogy ha egy mód van rá, ott legyünk két, négy vagy hat év múlva is. Nem muszáj mindig. Csak amikor lehet, és amikor összejön. Újabb harminc évet ellenben semmiképpen sem szeretnék várni. Arra utaló jeleket szeretnék kapni Franciaországból, hogy ilyesmitől nem kell félnem többé.”