A sci-fit nem vádolhatjuk azzal, hogy rétegműfaj lenne, és éppen azért, mert hatalmas tömegek rajonganak érte vagyunk hajlamosak elfeledkezni arról, hogy alapvetően mennyire nincs létjogosultsága, amikor értékes alkotásokról kell beszélni.
„De nem feltétlenül kell a statisztikákat böngészni, hogy érezzük, egy magára valamit is adó filmesztéta mélységes lenézéssel fordul a műfaj felé. Ha pedig az Oscaron mostoha sorsuk volt ezeknek a filmeknek, más díjátadókat inkább meg se nézzünk: egy komoly fesztivál maximum akkor fog sci-fit szerepeltetni a felhozatalában, ha Terrence Malick vagy Nicholas Winding Refn történetesen arra vetemedik, hogy készít egyet (pedig pl. egyDistrict 9 semmiben nem vall szégyent a menetrendszerűen díjazott menekült-szociográfiák mellett). Alapvetően is érzékelhető egy olyan szemlélet, hogy a tudományos-fantasztikumnak kizárólag a popcornfilmek között lehet a helye: egy posztapokaliptikus környezet kizárólag valami mérhetetlen ökörség, a különböző science-fiction lények a szuperhősökkel egyívásúak, a tudományos elemeket pedig egy kisiskolás hozzáértésével dolgozták ki. Az igazi pokol éppen akkor szokott elszabadulni, amikor egy alkotás hard sci-fi elemekkel próbálja komolyan vetetni magát, és konyhafizikusok/kémikusok/csillagászok ezrei vetik rá magukat, hogy darabjaira szedjék.
A legjobban még éppen azok a tudományos-fantasztikus mozik járnak, amelyek éppen, hogy nem próbálják meg komolyan venni magukat, elég csak a Mentőexpedícióra gondolni, amely a Gravitáció alapállásából végeredményben egy sokkal kevésbé megosztó filmet volt képes varázsolni, olyannyira, hogy még a legutóbbi Oscar-gálán is számos jelölést gyűjthetett be. Ugyanakkor valamilyen szinten mindenki egyetértett abban, hogy egy komikus elemekkel dolgozó, alapvetően csak szórakoztató ambíciókkal rendelkező mű nem érdemel díjakat. Avagy kirajzolódik előttünk egy komoly csapdahelyzet a mindenkori sci-fi alkotók szempontjából: ha egy produkció rendelkezik filmművészeti ambíciókkal, a sci-fi elemeknek hála ezeket mindenképpen ki fogják nevetni, ha viszont egy sokkal egyszerűbb, közönségbarát megközelítést választanak, éppen ez fogja lehetetlenné tenni, hogy helyet kaphassanak az értékes darabok között.”
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Az aztékok emberáldozatra épülő vallását a hódító spanyolok és a katolikus egyház a Sátán legintézményesültebb kultuszának tartotta.
Megható, kellőképpen emberi történet; érdekes karakterek; lényegében egy élet története – a Hiányzó történetek szerzője egy kellemesen nosztalgikus hangvételű regénnyel jelentkezett.
Kemény nem ontja a könyveket, ami különösen rokonszenves a mai világban.
Miközben a kormányok óvatosságra intenek, Európa-szerte egyre többen vetik fel, hogy itt az ideje az Aszad-rezsim elől elmenekült szíriaiaknak visszatérni az országukba.
Félreértés ne essék nem bosszút várok, hanem példás büntetést. Üzenetet!
