„Egy letűnt korszakot idéz mindaz, ami a napokban a Balti-tengeren és felette zajlik. A történet kezdődött azzal, hogy az Egyesült Államok elhatározta, kiszorítja a magára találó, a szemében azonban megbízhatatlan és kalandor Oroszországot. Ennek jegyében született az iráni fenyegetésre hivatkozva felvetett európai rakétavédelmi rendszer ötlete. Teheránnal közben – a Kreml hatékony közbenjárására – megszületett az atomalku, mintegy mentőövként a Nyugatnak odadobva, azonban az ukrajnai fejleményekre válaszul Moszkva elcsatolta a Krímet. Ettől fogva már nem volt szükség semmilyen fedőkommunikációra, nyíltan erősödhetett az elszigetelést célzó politikai, gazdasági és katonai nyomásgyakorlás. Ennek részei az Oroszországgal szemben bevezetett szankciók éppúgy, mint az amerikai katonai jelenlét megerősítése Közép- és Kelet-Európában. Persze, szó sincs csapatok állandó állomásoztatásáról, »csupán« a hibrid hadviselés jegyében folyamatos hadgyakorlatokról. Természetesen a Kreml sem nézi mindezt tétlenül, s immár nem akarja mindenáron megőrizni a jó viszonyt a Nyugattal. Mint a Krímben is megmutatta, akár konfrontációk árán is megvédi az érdekeit. A Nyugat katonai, gazdasági fölényét figyelembe véve aszimmetrikus válaszokkal operál, s az ezzel párhuzamosan csúcsra járatott diplomáciával együtt nemcsak azt érte el, hogy az ukrán válságot lassan elfelejti a világ, de a szíriai ajtón át visszatért a globális porondra is.”