„Mikor ünnep az ünnep, és mikor szabadnap? Mi által lényegül át? Mitől mélyebb, átélhetőbb az egyik a másikhoz képest? Csak az utókor emlékezetén múlik, hogy egy történelmi évforduló kelyhe színültig telik-e zamatos borral, vagy valami zavaros folyadék sejlik a pohár alján, amit hátunk mögé löttyintünk egy óvatlan pillanatban?
Akkor kezdett gyengülni a Kádár-rendszer, amikor március 15-e kiszabadult a forradalmi ifjúsági napok kalodájából. Lökött egyet balra, s a Tanácsköztársaság évfordulója már sehol se volt. Lökött még egyet (bizony, azt is balra), és április 4-e is eltűnt a ránk kényszerített ünnepek közül, így aztán március 15-e ott maradt egyedül össznemzeti ünnepnek a kora tavaszban.
Pedig csak a forradalom volt győztes, a szabadságharc hosszú évtizedekre elbukott. Áprilisban a magyarok által benyújtott törvénycsomagot V. Ferdinánd király még elfogadta, de augusztusban már megjött az ultimátum: vonjátok vissza, mert el lesztek söpörve! A racionálisabbaknak ekkor túl sok illúziójuk már nem maradt. Arany János már ’48 végén, a téli hadjárat idején »zsenge mártírokról« ír, a »korán sírba hulló nemes ifjúságról«, és fölteszi minden forradalom legnagyobb kérdését, ugyanazt, amit az ’56-os forradalom leverése után is megkérdezett önmagától a megtiport nemzet: »Lesz-e, vajon, ennyi áldozatnak bére?«
Csak hát mi a »bér«? Nyilván a szabadság lett volna, a függetlenség és a polgárosodás. Mindegyik halasztódott. (Az utóbbit sokan még ma is halasztanák.)”