„Nem igazán emlékszem, hogy a rendszerváltáskor – ami számomra lakóhely- és országváltást is hozott – eszembe jutott-e, hogy innentől mégis lesznek ünnepek. Az persze igen, hogy a jövő nem értelmetlen többé, és ez felelősséggel jár, de azt hiszem, az élet továbbra is hétköznapokból állt. Szabadabbakból, világosabbakból, de hétköznapokból.
Amelyek során rövidesen kiderült, hogy ami elpusztult, azt nem lehet csak úgy visszaépíteni. Március 15-ét vagy október 23-át sem egyszerű olyanná tenni, hogy egy szétrágott ország minden lakója egyformán vagy hasonlóan lássa szépnek, hősiesnek és felemelőnek. Hiába ezek a magyar történelem legnagyobb és legtisztább pillanatai – 1956 óta nincs hozzájuk fogható –, a napi politika rettentő súlya alól képtelenség kimenekíteni őket. A különbség annyi, hogy azelőtt egy párt hazudott, és nagyobbakat, most meg mindnek megvan a maga igazsága, ami nemritkán kizárólagos. Meg az még, hogy nem kell többé hurrát kiáltva menetelni tribünökön kornyadozó vénemberek előtt. Mondjuk, ez sem bagatell – de ha a semmi másmilyen is immár, punknak lenni még jólesik.
Ahogy március 15-ével és október 23-ával nehéz mit kezdeni, úgy a locsolkodást is késő újra kezdeni. Ami ennyire elsorvadt, azt hiába próbálnánk életre kelteni. Bár lehet, hogy máshonnan és máshogyan kellene megpróbálni. Mélyebbre kellene taposni az ásót. Mert hát nem a szokások fontosak. Nem azok számítanak. Hadd legyek konkrétabb: a semmi korában a valamit keresni hátha mégiscsak izgalmasabb. Persze tudom: az igazi ünnepeim száma attól még nem lesz több hirtelen, hogy ilyesmikről gondolkodom olykor.”