A haladás meghaladásáról – vitazáró következtetések

„De mindez csak attitűdbeli kérdés. Ennél is fontosabb – és ezzel visszatérek saját koncepciómra –, hogy vajon tud-e élni a liberalizmus és a liberális demokrácia az általa biztosított szabadságnövekedéssel. Nekem úgy tűnik, nem tud, mert miközben elvben meghirdeti, hogy szüksége van a sokféleségre, közben folyamatosan »őrködik« ezen a sokféleségen, és a status quo megőrzése érdekében szelektál közöttük. Vannak tehát »jó« és »rossz«, tolerálandó és tűrhetetlen szabadságok, de nem válik világossá, hogy ki és miért kerül az egyik, illetve a másik kategóriába. Illetve van egy mérce, amely nagyjából 25 éve alakult ki, akkor, amikor a »történelem vége« tételt meghirdették. Lényegében a mai metaideológia annak a konszenzusnak az eredménye, ami negyedszázada felülírt egy korábbi konszenzust, ami viszont arról szólt, hogy általános, univerzális normák nem terjeszthetők ki a földön mindenre és mindenkire.

A liberális demokráciák univerzális eszményeik jegyében egy emberi jogi alapú sokféleséget tolerálnának (lásd például a migránsügy liberális megítélését), ugyanakkor ehhez képest sokkal kevésbé elnézőek másfajta, de ugyancsak általuk keltett igényekkel, például olyanokkal, amelyek egy adott ország nemzeti hagyományaival függnek össze. Azt is mondhatnánk: a migráció és a haladás között szorosabb összefüggést látnak, mint az egyes országok nemzeti jellegének őrzése és a haladás között.

Mindezek alapján számomra két tanulság adódik: 1. A liberális demokráciáknak azért okoz egyre több problémát a vitaindítóban jelzett belső ellentmondásuk kezelése, mert napjainkra arányváltozás történt a liberális értékhorizonton: a haladás maga mögé utasítja a szabadság és tolerancia értékeit. 2. Mindez egy negyedszázada kialakult korértelmezés következménye, amiből az is következik, hogy létrejöhet másfajta liberális önértelmezés is, amely a liberális értékek képviseletét másképpen rangsorolja majd, mint a mai.”