Petőfi és a másik

„Egy másik lázadó – őszülő hajú, köpcös, öltönyös figura mély ráncokkal és fáradt vonásokkal – a múzeumlépcsőn megpróbálta Petőfinek képzelni magát visszagondolva azokra az időkre, amikor tízezrek mozdultak meg a nevére, és tudott is mondani nekik valamit azon kívül, hogy rettenetesen unatkozna a kormányzás mindennapi nyűgei nélkül. Ám ahogy kilépett az oszlopok közül az esőbe, maroknyi hívének látványa inkább csak elszomorította. Az importált drukkerek sem hozták jobb hangulatba: Lengyelországtól annyi megaláztatást kellett elviselnie mostanában, hogy már nem tud igazán örülni nekik. A sokk azonban akkor érte, amikor a tévében megpillantotta a nagy sokaságot az Országház előtt. Úgy járt, mint a nagy méltóságú helytartótanács Petőfiékkel: elsápadt... a többit pedig nem tudhatjuk. Mert nem elnyomónak született, volt már ő igazi forradalmár is: régóta van a pályán, és harmincévnyi politikai rutinnal a tarsolyában pontosan tudja, mit jelent, ha nem érte, hanem ellene tüntet Pesten a forradalmi ifjúság.”