Háborúzunk vagy végre békét teremtünk?

Hollai Hehs Ottó publicista eredetileg az erdélyi Krónikában megjelent írása. A cikket a szerző bocsátotta rendelkezésünkre.

***

A napokban láttam egy westernfilmet a nagyszerű Clint Eastwooddal a főszerepben.

Főhősünk egy seriffet játszik, aki – többek között – fiatal banditák kivégzése ellen tiltakozik a bírónál. Hiába, az akasztásokat nyilvánosan végrehajtják, a közönség nagy örömére. A helység apraja-nagyja jelen van, zene szól, limonádét isznak, szóval igazi „majálisi” a hangulat. Seriffünk félrehúzódik, ő nem így képzeli el a rendet. A film az amerikai vadnyugaton játszódik, talán a századfordulón. Ez csak egy kicsiny példa a sok közül, hiszen így volt ez mindig, az ókori kivégzések is nyilvánosak voltak: összeterelték a népet, okuljanak, rettegjenek, így járhat mindenki, aki nem tartja be a törvényt vagy ellenszegül a hatalomnak. A rómaiak keresztre feszítették a keresztényeket és a lázadó rabszolgákat, a keresztények elégették az eretnekeket, a boszorkányokat, és a nép, a tömeg szívesen ment, ujjongva nézte a szenvedést, hajtotta a kíváncsiság vagy inkább az a furcsa, szadista ösztön, ami állítólag az emberben eredetileg jelen van.

Ma, a civilizált Nyugaton már nincs nyilvános kivégzés, csak az Iszlám Állam videóit láthatjuk, ahogy keresztény túszokat fejbe lőnek. Ilyenkor háborgunk, és a média tele torokkal szidja az iszlámot. Pedig mi is szeretjük az erőszakot nézni, gyerekeink ezzel nőnek fel. A számítógépes videojátékok legnagyobb része, ahogy ezt egy szakértő megfogalmazta, gyilkosszimulátor. De az üzlet az üzlet, még ha néha őrült diákok csak úgy ki is végeznek néhányat társaik közül, főleg Amerikában. Valahol olvastam, hogy a háborút a gyermekszobában kell legyőzni, hiszen ma azt látni, hogy a háborút már ott, a játékok között készítik elő. No de ezzel a témával sokat foglalkoznak, sok a bátor harcos, aki küzd a „trend" ellen, mert egyszerűen életveszélyes, hogy gyerekeink az ölés, a pusztítás különböző trükkjeit megtanulva lépjenek az életbe. Persze ez csak egy picinyke, bár nem elhanyagolható része a háború problémájának.

Élet- vagy halálösztön

Albert Einstein, a nagy tudós is sokat foglalkozott a háborúskodás kérdésével, és bár tudta, hogy a háború mindig egy kicsiny uralkodó társadalmi réteg műve, úgy vélekedett, hogy az „emberben él a szükséglet a gyűlölködésre és a pusztításra”. A témában Sigmund Freuddal, korának nagy pszichiáterével is levelezett. Freud szerint a háború oka az egyénben, az emberben van: „A rombolási ösztön, mely a halálösztön leszármazottja, a végső oka az ember harci készségének”.

Freud később enyhít véleményén, és hozzáteszi, hogy az élet- és halálösztön harcából egyszer talán mégis az életösztön kerül ki győztesen. Ezt mindnyájan reméljük.

Ha a kérdést a filozófia vagy a lélekbúvárok szemszögéből tárgyalnánk, ennek se vége, se hossza nem lenne, hiszen tömérdek egymásnak ellentmondó elmélet létezik. Lépjünk tehát előre és nézzük a probléma társadalmi oldalát. Mint tudjuk, a háborúk óriási (rossz) hatással voltak a népek és társadalmak kialakulására. Bár elismerjük, hogy voltak „szükséges” vagy „nélkülözhetetlen” háborúk különböző nemzetek történelmében, az is biztos, az emberiség legnagyobb átka, hogy állandóan, szinte szünet nélkül harcolt, hódított, leigázta a másikat, szóval gyilkolta egymást, értelmetlenül. A legtöbb háborút új területek, új élettér megszerzésére indították, és ez a vetélkedés már akkor – évezredekkel ezelőtt – napirenden volt, amikor még bőségesen volt szabad termőföld, mező és legelő. De úgy látszik, az emberi önzés mindig is azt akarja megszerezni, ami a másé.

A háborúzás másik nagy okát kétségtelenül a vallási konfliktusokban kereshetjük. A pogány istenek büntették az alattvalót, ha nem engedelmeskedett, az idegen istenek népeit pedig el kellett pusztítani. Tény, hogy az ókori háborúk nagy része valamilyen mértékben kapcsolódtak a valláshoz. Sajnos az egy Isten „megjelenése” sem változtatott sokat. A három nagy monoteista vallás kezdettől fogva harcos vallás volt, pedig az emberölést szigorúan tiltják ezen hitek alaptörvényei. Az ötezer éves zsidó történelem tele van üldöztetéssel, meneküléssel, támadással és védekezéssel, gyűlölettel, rengeteg gyásszal és szomorúsággal. Ugyanezt mondhatjuk a kereszténység kétezer éves történetéről. Ha nem a keresztes háborúk, akkor az inkvizíció gyilkolta az embereket, hogy később, a kereszténység megreformálása után katolikus gyilkolja a protestánst és fordítva.

Nincs mit mentegetőznünk: ezelőtt pár évvel Írországban még egymást robbantották katolikusok és protestánsok. Az iszlám alig másfél évezredes története szintén a sorozatos háborúkról szól. Már kezdetben kialakultak az ún. szunnita és síita ellentétek, amelyek eleinte csak Mohamed próféta halálát követően, az iszlám közösség jogos vezetőségének a kérdésére szorítkoztak, az idők folyamán azonban szociális, politikai és hatalmi kérdéssé nőttek ki. „Modern”, szekularizált világunkban ez a kérdés jelentéktelen és nem kellene sorozatos fegyveres viszályok okának lennie. Az is igaz, hogy a Nyugat erőszakos, kapitalista célú beavatkozása megzavarta a Közel-Kelet rendjét, a muszlimok máig nem tudtak belenyugodni a keresztény jelenlétbe, és az ezerkilencszázhúszas esztendőt, amikor az angolok, és franciák egyszerűen bemasíroztak az Arab-félszigetre, a katasztrófa éveként emlegetik. Ha magukra hagynánk őket, talán kevesebb vér folyna!

Háborgó Közel-Kelet

Napjaink történelmének szomorú fejezete az „arab tavasz”, egy 2011 elején elindult társadalmi, politikai folyamat, amely gyökeresen megváltoztatta Észak-Afrika és a Közel-Kelet muzulmán többségű országaiban az addigi – legtöbb helyen diktatórikus – rendet. A nyugati demokratikus rendre történő várva várt átállás azonban nem történt meg, és a térségre ma politikai káosz, szociális bizonytalanság és demográfiai katasztrófa jellemző: a kormányellenes tüntetések és a különböző lázadó csoportok fegyveres összetűzései nyomán sok százezer halott és sebesült, menekültek milliói, akiknek nagy része Európa felé vette útját, ahol egy „migrációs káoszt” okozott. Különben az arab tavasz kifejezés sokak szerint nem helytálló, mert egyáltalán nem hozott tavaszt az ott élő népek számára, és különben sem arabok találták ki, ők csak az áldozatok. Azokkal az országokkal, ahol a „tavasz” elindult, Amerikának és egyes európai államoknak komoly politikai és gazdasági nézeteltérései voltak, változást kellett tehát kierőszakolni. Ez teljes mértékben sikerült is, csak nem a várt eredménnyel.

De miért ismételten a Közel-Kelet térsége az, ahol már hosszú évtizedek óta nincs nyugalom? Kezdetben „csak” Izrael állam jelenléte volt zavaró az arab szomszédok számára, ma már az iszlám államok népei ölik egymást. A II. világháború befejezése utáni hét évtizedben több tucatnyi háborús konfliktus volt világszerte, amelyek legtöbbje hosszú évekig tartott, de aztán ott valamennyire helyre állt a béke. A Közel-Kelet, az ősi kultúrák helyszíne nem tud megnyugodni. A sumer és egyiptomi kultúrák folytatásaként a hellén–görög kultúra innen indult hódító útjára, ez volt az európai civilizáció bölcsője, és az ott kialakult iszlám civilizáció sorsa nem volt és ma se lehet közömbös számunkra. A nyugatinak nevezett civilizáció, amiben mi élünk, zsidó–keresztény gyökerű, de nem mentes az iszlám befolyástól sem, hiszen tőlük sok mindent kaptunk és ezek ma mind a mi kultúránk részei.

Ahogy fent már írtam, az egy istent imádó három vallás örökös viszályban élt egymás mellett, néha nagyon is összekeverve, de soha nem igazi egyetértésben. A zsidókkal évszázadokon át rengeteg bajunk volt, illetve nekik velünk, de ma már a zsidóság nagy hányada a nyugati civilizációhoz asszimilálódott, egy másik része a 20. század szörnyű eseményei után új hazát alapított az „őshazában”, körülvéve ellenséges, milliós arab tömegekkel. Egyelőre sikertelen kísérletnek bizonyult az iszlámmal való egymás mellett élés. Sokan, politikusok és történészek is állítják, hogy a Nyugatnak tulajdonképpen nem is az iszlámmal, hanem csak a szélsőséges, fundamentalista, terrorista csoportokkal van baja. Ez leegyszerűsítené a problémát, de a történelmi tapasztalat mást mutat.

Tizennégy évszázados fennállása óta az iszlám nem tudott igazi békét kötni a kereszténységgel, véres háborúk követték egymást, és csak nagyon kevés nyugalmi állapotot ismerünk. Ha az amerikai Samuel P. Huntington politikatudóst olvassuk, és intéseit komolyan vesszük, akkor az iszlám–keresztény civilizáció összecsapását sajnos nem lehet kizárni, ám a Harvard Egyetem professzora szerint ez nem elkerülhetetlen. Természetesen, mint mindig, ma is vannak misztikus előrejelzések is, amelyek a térségben „fellángoló” gyűlöletről és az ezt követő véres háborúról beszélnek, mely az egész mediterrán térséget „felperzseli” és kiterjed a világ többi részére is. Nem hiszünk a jóslatokban, de a gyűlölet már jelen van a térségben, és a háborúk már évek óta tombolnak.

Csak „egyesek” maradhatnak?

De kik azok, akik ma még mindig háborút akarnak, amikor a világ olyan tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, amelyek használata mind a támadóra, mind a védekezőre végzetes következményekkel járhatnak? Csak kérdezem, mert nincs rá bizonyíték: létezhet egy olyan titkos szervezkedés, amelynek célja az emberiséget olyan minimális létszámra csökkenteni, hogy a megmaradottak igazi luxusban, kvázi földi paradicsomban éljenek? Lehet, hogy titkos szervezkedés nincs, lehet, van, de az biztos, az emberiség mai, már több mint hétmilliárdos lélekszámát sokan riasztónak találják. Szerintük minél kevesebben lennénk, annál könnyebben oldanánk meg a problémákat és mindenkinek több jutna a földi javakból.

A kérdés megvitatására itt nincs helyünk, de az biztos, hogy olyan személyek beszélnek nyíltan a népesség csökkentéséről, népességszabályozásról, kötelező abortuszról és egyéb „szükséges” intézkedésről, akik ahhoz a kicsiny, alig egy százalékos „kaszthoz” tartoznak, amely a világ összvagyonának több mint kilencven százalékát birtokolja, a maradékon pedig osztozhat a nagy tömeg. Ha tehát a nagy tömeget „megritkítjuk”, akkor a gazdagoknak még több juthat! Ez a felfogás annyira perverz és embertelen, hogy a normálisan gondolkodókat felháborítja. De mégis sokan így gondolkoznak, és tudatosan készítenek terveket, hogy a „nagy problémát” megoldják. Tartsd az emberiség létszámát egy bizonyos küszöb alatt, és akkor jöhet egy új, boldogabb világ! Ez a jelszó, és ezért, ezért is kellenek a háborúk, a mesterséges gazdasági válságok és még ki tudja, milyen más eszköz, amit csak gyanítani lehet, de nem bizonyíthatók.

De kinek van joga megmaradni, és ki az, aki elpusztulhat?! Könnyű kitalálni, hogy a felesleges selejt nem a gazdagok, nem az elit környékén keresendő, hanem a szegények, szerencsétlenek között, akiknek úgy is mindegy. Ezt állítják „ott fent” egyesek, akik isten szerepében szeretnének dönteni a világunk sorsáról. Viszont azok sem riadnak vissza semmitől, akik ezt a felsőbbrendű kasztot nagyon, de nagyon gyűlölik. És tulajdonképpen ez a terrorizmus lényege. Noam Chomsky világhírű amerikai tudós így fogalmaz: „Nem vethetünk véget a terrorizmusnak, amit a gyengék a hatalmasok ellen alkalmaznak, ha nem nézünk szembe a »kimondatlan«, de sokkal szélsőségesebb terrorizmussal, amit a hatalmasok a gyengékkel szemben folytatnak”.

Erős állítás, de nagy az igazsága, mert úton-útfélen azt érezzük, hogy „felülről” állandó nyomást gyakorolnak ránk, és ez mind a demokrácia jegyében történik. A természeti katasztrófák, a gyógyíthatatlan betegségek, a járványok, nem utolsósorban pedig a tömegeket egymás ellen uszító háborúk eddig is „ritkították” az emberiséget, de ez, úgy látszik, ma már nem elegendő, a hétmilliárdból nagyon gyorsan lesz tíz, és így tovább. Meddig bírjuk az iramot? A népességszaporulat ellenőrzése és szabályozása komoly faladat, de ehhez nem az elit módszerei alkalmasak, legkevésbé a háborúk. Földünk tartalékai végesek, ezt tudjuk, kiszámítottuk, de ha okosan élnénk, még nagyon sokáig biztosítva lehetne mindenki számára a normális életmód.

A nyugati világ azonban „dőzsöl”, pazarol, pusztít, az emberiség másik része – legalább 80 százaléka – pedig épphogy csak él, éhezéssel, betegségekkel, víz- és energiahiánnyal küszködik. A logikus gondolkodás azt sugallja, hogy a mai szupertechnológiával és a tudomány lehetőségeivel a problémák nagy részét könnyedén megoldhatnánk. De nem ez történik, a földi javakat eszünk ágába sincs igazságosan elosztani, sőt a szegény, tehetetlen tömeg és a gazdag, kiváltságos csoportok közötti különbség mind nagyobb lesz. Ferenc pápa is többször hangoztatta beszédeiben, hogy csak a javak igazságos elosztásával lehet a világ nagy problémáit megoldani, de senki nem hallgat rá. Miért is tenné, amikor a piac szabályai, a pénzügyi előnyök ellenőrzik a politika minden lépését.

Történelmünk tapasztalata, hogy a háborúkban a tömegek érdekei soha nem számítottak, csak eszköznek, nyersanyagnak használták őket, a valódi célok mindig kisebb hatalmi csoportok érdekeit szolgálták.

A gyakori vallásháborúk mellett hamis ideológiák, és egy alapjában hamis, felsőbbrendűségbe, elhivatottságba vetett hit buzdított a másik legyőzésére.

Példák voltak régebben is, hiszen a kínaiak évezredeken keresztül elszigetelten éltek, a falon kívüli barbárokkal nem érintkeztek, elkergették őket. Ez a felsőbbrendűségi tudat csak akkor kezdett „csillapodni”, amikor a 19. században a nyugati tőkések lassan behatoltak a „világ közepébe”. A német übermensch (felsőbbrendű ember) elmélete lett a nácik vesszőparipája, de a veszte is. A zsidók voltak Isten „kiválasztott népe”, a zsidó ortodoxia ezt még ma is hiszi (a holokauszt után sok zsidó azt mondta: bár ne minket választott volna ki az Isten). A franciák a „grande nation”, de ezt ők sem veszik már komolyan. A muszlimok szerint, aki nem hisz Allahban, az hitetlen – és aki hitetlen, az pusztulhat?

Lehetne a sort folytatni és Rómát venni elrettentő példaként, mert a hatalmas és verhetetlenek hitt Római Birodalom bukását is az elbizakodás és a mértéktelen terjeszkedés okozta. Ahogy a történészek fogalmaznak, Róma túlnőtt önmagán. Egy zsidó írótól pedig azt olvastam: „ha van Istennek kiválasztott népe, kutyakötelessége, hogy senkit se rekesszen ki a maga köréből”. Hát igaza van...

Geopolitikai pozíciók

Nos, itt álljunk meg történelmünk legfiatalabb nagyhatalmánál, az Egyesült Államoknál, mert vele van most a legtöbb baj. Az Újvilág 1492 óta létezik, de a mai értelemben vett USA csak 1776-ban alakult, tehát 240 éve. A fiatal állam ma a világ első számú „szuperhatalma”, és ehhez a titulushoz továbbra is ragaszkodik. A „felemelkedés” már akkoriban elkezdődött, amikor az első puritán, nagyon vallásos telepesek fanatizmusukkal elhitették a néppel, hogy ők, az amerikaiak „egy hegyen épülő város lesznek” (Jeremiás próféta után). Sőt már azokká is váltak, és küldetésüket – miszerint a szabadságot, demokráciát az egész világon elterjesszék – a gondviselés jelölte ki számukra.

Megszületett tehát egy erős nemzeti öntudat, és a kialakult mítoszok után az amerikaiak követték ezt a „vallásos küldetést”, amely szerint az amerikaiak merőben különböznek a többi néptől, fejlődésük egyedülálló, politikai, társadalmi és erkölcsi alapállásukat az egész világra ki kell terjeszteni. A továbbiakat már nagyjából ismerjük, Európa sorsát az amerikaiak akkor változtatták meg, amikor eldöntötték az első világháború kimenetelét az „entente” javára. A Párizs melletti békeszerződések igazságtalanságai viszont már előrevetítették a második világháborút, ahol a nyugati, keresztény szuperhatalom egy kommunista hatalom segítségére sietett, hogy leverje az istentelen náci hatalmat. A történelem útjai kiszámíthatatlanok, de az amerikai világhatalmi ambíció az idő múlásával csak növekedett.

A geopolitika klasszikusa, a skót Halford John Mackinder 1904-ben megfogalmazott elméletének alapja, hogy a földrajztudomány a történelem kulcsa. Nos, az amerikaiak is megismerkedtek ezzel az elmélettel. Mackinder híres tétele szerint a világ ún. kulcsövezete, illetve magterülete Eurázsia hatalmas térsége, és ebben Oroszország az az állam, amely pozitív stratégiai pozíciójának birtokában betöltheti az egykori Mongol Birodalom szerepkörét. Ez a kulcspozíció hasonló Németország Európában betöltött stratégiai szerepéhez. Egy orosz–német szövetség már a második világháború kezdetén végzetes lehetett volna az angolszász hatalmakra, és bár erről szó esett, és Moszkva támogatta is, Hitler – remélvén egy esetleges „germán” megbékélést az angolokkal – inkább a Szovjetunió ellen fordult. (Mi lett volna, ha az 1939. augusztusi Molotov–Ribbentrop paktumot mindkét fél komolyan veszi és betartja a meg nem támadási szerződést? Két véres diktatúra a Nyugat ellen!)

A mackinderi elméletről aránylag kevés szó esik manapság, a geopolitika általában kevesebbet foglalkoztatja fiatal politológusainkat, mint az ideológiai, faji vagy vallási ellentétek, pedig az említett eurázsiai „kulcsterület” olyan óriási energia-erőforrásokat rejteget, amelynek birtoklása tényleges világhatalmi pozíciót biztosít. Nem hiába fogalmazta meg Mackinder az I. világháború befejezése után, 1919-ben: „aki uralkodik Kelet-Európán, kormányozza a magterületet, aki uralkodik a magterületen, kormányozza a világszigetet, aki uralkodik a világszigeten, kormányozza a világot”. Ha gondolkodunk, könnyen megérthetjük az Egyesült Államok Oroszország, és már úgy látszik, Németország gyengítését célzó igyekezetét. A két hatalom szövetsége ugyanis egyszer s mindenkorra véget vetne Amerika „szuperhatalmi” törekvéseinek. Mackinder viszont, mint egy okos, előrelátó tudós, elméletével azt akarta kihangsúlyozni, hogy a hatalmi erőviszonyokat ellensúlyozni kell. Egyetlen államnak sem szabad a másik kárára terjeszkedni, és semmi esetre sem háborús eszközökhöz folyamodni tisztán hódítási szándékkal.

Sajnos az amerikai történelmet tanulmányozva szomorú következtetésekre jutunk. Az Újvilág meghódításakor a legkegyetlenebb módon kiirtották az őslakosságot, csupán azért, mert bőrük más színű volt, vallásuk nem keresztény, és egyszerűen másképp gondolkoztak, másképp képzelték el az életet, mint a messziről jött idegenek. A későbbiekben is, 20. századi történelmünk tragikus eseményeinél az amerikai „kéz” mindig jelen volt, és hozzátehetjük, nem mindig szerencsésen. Az első tömegpusztító bombát ledobták Japánra, teljesen feleslegesen. Később Korea, Vietnam, Dél-Amerika, végül a Közel-Kelet, Irak, Afganisztán, Európában a Balkán, Ukrajna, és természetesen a terror elleni harc. Mindenütt háború, vérontás, az igazság bajnokai a „rosszak” ellen. Miért bírálják sokan az amerikaiakat, mikor sokan mások is hibáznak?

A válasz egyszerű, ahogy a már említett Noam Chomsky fogalmazza: „az Egyesült Államok a világ legfontosabb nagyhatalma, nyomasztó katonai erőfölénnyel, és a hatalom más formáival is rendelkezik, meghatározó hatást gyakorol mindenre, ami a mai világban történik”. Ennek a hatalomnak a birtokában nem uralkodni, nem terjeszkedni kellene, hanem jó példával megmutatni, hogy a világ problémáit közösen, erőszak nélkül, emberi jóindulattal kell megoldani, mert ha ez nem történik meg, elpusztulunk. A fentiek után talán könnyebben megérthetjük a mai politika helyzetet, és nem csodálkozunk, hogy politológusok és nemzetbiztonsági szakemberek már-már háborús hangulatról beszélnek. A felerősödött NATO-jelenlét Európában, a jobboldali vagy nemzeti pártok elleni „nyomozások” mind olyan jelenségek, amelyek alátámasztják azt a gyanút, amiről még az alábbiakban szó lesz.

Szuperhatalmi ambíciók

Amerika még Kína felemelkedése előtt be akarja biztosítani „szuperhatalmi” pozícióját. Idézem a nagyeszű, lengyel származású amerikai politikust, Zbigniew Kazimierz Brzezinskit, aki tudatosan alkalmazta Mackinder elméletét, és tudván, hogy Ukrajna mennyire fontos az orosz stratégia szempontjából, már 1997-ben kijelentette: „az USA világhatalma Ukrajnán keresztül vezet. Ha Amerika Oroszország hatalmát meg akarja törni, akkor Ukrajnát le kell szakítsa az orosz befolyási szféráról, hogy megakadályozza az eurázsiai nagyhatalom létrejöttét.”.

Az a Brzezinski mondta ezt, aki régóta sürgeti a kelet-európai, volt szocialista országok felvételét a NATO-ba (ami azóta meg is történt), és természetesen Ukrajna NATO-tagságát is kulcsfontosságúnak tartja. Ilyen értelemben világos lehet az ukrán válság háttere, semmi nem történik véletlenül. A migrációs hullám tervezett akció, a német gazdaság gyengítése szintén stratégiai lépés. A transzatlanti paktum (TTIP) megkötése az Európai Unióval óriás siker lehetne az USA számára, ennek előkészítése már évek óta folyik, de Európában nagyon sok az ellenzője. A német hivatalos politika – bár ezt nem hangoztatják – erősen Amerika-függő, ezért nagyon nehéz bizonyos kérdésekben megegyezésre jutni.

A német közvélemény végre rádöbbent az erőltetett bevándorlás veszélyeire, a politika viszont tehetetlen, élen a teljesen zavart helyzetbe került kancellár asszonnyal. Óriási ellentmondás ugyanakkor, hogy miközben a békéről szavalnak, a németek más NATO-tagállamokkal együtt eurómilliárdos értékben exportálnak fegyvert a világ különböző részeire, többek között a közel-keleti térségbe, ahol ezekkel a nyugati fegyverekkel ölik egymást a muszlimok. Aki pedig megmenekül a háború borzalmai és az üldöztetés elől, az szervezett embercsempészek segítségével Európa felé indul, a kontinens pedig tárt karokkal kell fogadja őket. Mi ez, ha nem emberiség elleni bűn?!

Emberkereskedelem, életek veszélyeztetése a nehéz tengeri és szárazföldi útvonalon, népcsoportok elleni háborúzás a közel-keleti országokban, mindkét ellenséges oldalnak fegyverek szállítása, és így tovább. De ki fogja ezeket a bűnös politikusokat felelősségre vonni, akik hetente összeülnek, mosolyognak, kezet ráznak, majd üres parolázás után megbeszélik, hogy mikor találkoznak legközelebb?

A magyar politika a migrációs kérdést eddig sikeresen kezelte, de tovább kell lépnie. A visegrádi négyek szövetségét ki kell szélesíteni egész Kelet-Európára. Szükség van egy egységes migrációs politikára, amelyben szerepet kell kapjon Európa keresztény kultúrájának a megvédése, a nemzetállamok szerepének biztosítása az Unió politikájában, a fiatal munkanélküliek elhelyezése a munkaerőpiacon. A külpolitikában a keleti és déli nyitás logikáját kell folytatni és kihangsúlyozni, hogy Oroszországgal továbbra is normális gazdasági és politikai kapcsolatokat kell ápolni, miközben az Unió, a NATO tagjai és Amerika barátai maradhatunk.

Nekünk nem a keresztény Oroszország az ellenségünk, hanem az iszlám hatalom felől érzünk fenyegetést, amely az utolsó 1200 évben már többször bizonyította, hogy nem tud a másik két monoteista vallással – sem a zsidósággal, sem a kereszténységgel – békésen egymás mellett élni. A tartós béke és a világ különböző civilizációinak együttműködése egyelőre kérdéses. Jövőnk attól függ, hogy az emberiség békeóhaját a nagyhatalmak politikai és szellemi vezetői mennyire tudják magukévá tenni, vagy továbbra is a pénzoligarchia befolyása és irányítása mentén hozzák döntéseiket.

Német–orosz koalíció?

Befejezésül idézném az amerikai Stratfor Intézet (elemző és hírszerző cég) vezetőjének, George Friedmannak két véleményét. Az első még a 2007-ben megjelent, A következő 100 év című könyvében olvasható: „a retorikai szempontoktól eltekintve, az Egyesült Államoknak nem fűződik túlnyomó érdeke az eurázsiai békéhez”. Hoszszabb távon pedig egyenesen azt valószínűsíti, hogy „az Egyesült Államok és Oroszország közötti ütközéseket egy nagyszabású háború követi majd, amelyet az Egyesült Államok és az eurázsiai nemzetek koalíciója főként a világűrben fog megvívni”. Nemrégiben egy interjúban pedig ezt mondta: „az első és a második világháborúk, majd a hidegháború idejében is az amerikai külpolitika számára a Németország és Oroszország közötti kapcsolatok alakulása volt igen fontos. E két ország egymással szövetkezve az egyetlen olyan hatalmat képezheti, amely veszélyt jelenthet számunkra. Éppen ezért elsőrendű érdekünk annak biztosítása, hogy ez a szövetség ne jöjjön létre”.

Mit lehet erre még mondani? Legalább őszinték és nem titkolják szándékaikat. Az amerikai számítás viszont kihagyná Kínát ebből a játékból? Most ismét Mackindert idézem: „ha a kínaiak megdöntenék az orosz birodalmat és meghódítanák a területet, ők jelentenék a világ szabadságát jelentő sárga veszedelmet, mert ők kapcsolnák össze a tengereket a nagy kontinens erőforrásaival, és ez olyan előnyt jelentene számukra, amely az oroszoknak, a kulcsövezet gazdáinak nem adatott meg”. És ezt a tudós még a múlt század elején írta. De mit tegyen ilyenkor a világ, a világ népei, akik nem akarnak háborút?

A szerző Németországban élő publicista