Vészcsengő

„A kormányok több mint két évtizede nem tudják megoldani az oktatás égető problémáit, de miért kellett a meglévő problémák mellé még nagyobbakat kreálni? És miért nem lehet ezekről nyíltan beszélni, miért csak propagandának és álvitáknak jut tér? Merthogy eddig csak azoknak jutott, efelől ne legyen senkinek kétsége. A tanároknak be kellett fogniuk a szájukat, különben számolhattak a mai Aczél elvtársak retorzióival.

Nem műhelytitok, ha riportjaink elkészítéséhez hiteles információkat akartunk kapni egy térség mindennapjairól, gyakran a iskolaigazgatónál kezdtük a napot, hiszen régi tapasztalat: a gyerekeken és szüleiken keresztül a tanárok látják legélesebben a közösségek problémáit. Ez ma már szinte lehetetlen, minden hivatalos kapcsolatteremtéshez a Klik engedélye szükséges, amely pedig csak írásban válaszol, ha és egyáltalán. Apró tünet ez csupán a rendszer súlyos betegségéhez mérve, de jól tanúskodik arról, mennyire elszakadtak az illetékesek a valóságtól, a hús-vér emberektől. Tanár ismerőseim, szigorúan név nélkül, egybehangzóan állítják, rettenetes a hangulat az iskolákban, az értelmetlen, szakmaiatlan intézkedések sora – a portfóliók írásától az önértékelő csoportokon át a rossz tankönyvekig – pedig az oktatás színvonalát is rontja. Az egyik suli például bár nem kért, egyszer csak kapott több mint száz darab, a világhálóra jelen állapotában nem csatlakoztatható számítógépet, miközben értelmes kéréseiket meg sem hallották. A kezdeti értetlenség elkeseredettséggé alakult. Az elkeseredés pedig – akár egy forradalmi szónoklat után mindannyiszor a történelemben – az elmúlt hetekben dühbe csapott át. Nem agresszióba, dühbe.”