Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!

„Gondoljanak bele tényleg. Amikor összeomlott a szovjet blokk, és elhúztak a kommunisták – már ha tényleg azt tették, de hagyjuk, ez most nem tartozik ide –, akkor a magyar jégkorong sehol sem volt. A korábbi évtizedek rövid ideig tartó fellángolásai után fedetlen pályákon vegetált az alig pár csapatot felvonultató sportág, és semmi sem utalt arra, hogy egyszer csak születhet belőle valami izgalmas. De jött Kercsó Árpád és Ocskay Gábor – előbbi Csíkból –, belecsaptak a közepébe Dunaújvárosban és Székesfehérváron, és a jövő elkezdődött. A folytatást talán a laikusok közül is ismerik sokan, bár még mindig nem elegen: az új generáció színre lépésével a magyar válogatott előbb a B csoportban – későbbi nevén a divízió 1-ben – stabilizálta a helyét a 2000-es évek elején, majd 2008-ban feljutott a világelitbe. Ezt tíz évvel azelőtt sem gondolhatta senki komolyan. Azóta folyamatosan ott vagyunk az A csoport közelében, és tavaly Krakkóban ismét sikerült szintet lépnünk, immár egy másik nemzedékkel. Ebből is látszik, hogy ezúttal nem fellángolásról beszélhetünk. 2016 májusában olyan csapatokkal játszunk a szentpétervári nagy világbajnokságon, mint Kanada, Finnország és Szlovákia. A legnagyobbakkal küzdhet meg a legkisebb fiú megint!

Mi ez, ha nem csoda? Nos, ha ez nem csoda, akkor bizony történelem.

Legalább ennyire érdekes és fontos az, amilyen közösség és közönség a jégkorong mellett kialakult. Ez is az utóbbi évek fejleménye. Amikor a csapatunk itthon, az Arénában játszik, garantált a telt ház. Akkor összejön tízezer piros-fehér-zöldbe öltözött ember több napon át, lelkesen, vidáman, barátságosan – köztük rengeteg nő és rengeteg gyerek –, és mindenki úgy érzi, hogy a srácok története az ő története is, és ez a történet kedves és szép, olyan, amitől úgy érezhetjük, csak van annak valami magasabb értelme, hogy magyarok vagyunk, és hogy most vagyunk azok.”