„Magyarország (és nem általában a magyarok) kultúrája most olyan, mint egy nagy verem, amely egyre szélesedik, s mélyül. Zuhangatunk bele önként, s dalolva, mit sem törődve holmi erkölcsi megfontolásokkal, hiszen a veremben mire mennénk a morállal. Ott erős kezekre és lábakra van szükség, hogy távol tartsuk magunktól a sötétben tolongó tömeget. A verem kultúrája a túlélés ösztöne. Sem több, sem kevesebb, mint önigazolás.
A konszolidáció alapja a közös sors délibábjának felismerése, tehát nem beletörődés, hanem megvilágosodás. Egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy mindenki ugyanabban és ugyanabból él. Nem lehet moslék, amit ennyi üdvözült zabál. Hát miért pont én lógnék ki a sorból? Miért pont nekem kellene ellentmondanom? Most, amikor életem teljében vagyok, kinek használnék elhullott mártírként? Rátermettségemet épphogy nem az ellenállás, hanem az önmegvalósítás bizonyítaná. Az állandó kesergők nem épp attól rettegnek, hogy lelepleződik a tehetségtelenségük? Aki nem tud azonosulni a Nemzeti Együttműködés Rendszerével, az nem forradalmár, hanem lúzer.
2016-ban sokszor hangzik majd el, először halkan, szégyenlősen, csak úgy a gallér mögé brummogva, majd egyre bátrabban, idővel eszelősen, hogy: ez jár nekem. Miért jár? Mert megszenvedtem érte. Mert eleget hallgattam, eleget tűrtem, most már nekem is kell a jó. Nem akármilyen jó: az állami jó. Nekem is jár a támogatás, nekem is jár a kedvező hitel, nekem is, nekem is, nekem is. Hát annyit loptak már, és senkit sem érdekel, senki sem tesz semmit. Nem érdekel, hogy Nyugaton máshogy, nem érdekel, hogy rajtam is múlik, nem érdekel, hogy csak össze kellene fogni. Nem, nem, nem. Én akarok most nyerni, én akarom most megmutatni magam. És ha kell, kezet fogok bárkivel, ha kell, olyan segget is kinyalok, amelyiknek a szagát már senki sem bírja elviselni. Nem érdekel semmi, győzni akarok. Én akarok győzni.”