„Beindított akár vitát, vagy közös gondolkodást a film a saját környezetükben? Találkoztak megfontolandó kritikával, véleménnyel?
Filmes írást, ami nem ideológiai alapon kritizálta filmet, nem olvastam. Kizárólag olyat olvastam, amiben a szerzőt az idegesítette, hogy ez a film elkészült.
Ilyen volt például néhány francia kritika?
Franciaországban, intellektuális körökben még nagyon elterjedt a maoizmus, az antijudaista nézeteknek is erős hagyománya van. A negatív kritikákban általában azt kaptuk meg, hogy a Saul fia nagyon impresszív, de felesleges alkotás. Ekkor éreztük, hogy ezek szerint beletaláltunk valamibe. A Le Monde-ban is ez jelent meg, és aztán a New York Times-ban ugyanez a vélemény köszönt vissza. De a New York Times-ról tudható, amúgy is, hogy anno a második világháború alatti népirtásról is a 17. oldalon két reklám között írtak két bekezdést. Ez egy régi beidegződés náluk.
A Libérationnál pedig teljesen megtévesztettek. Azt mondták, szerették a filmet, de a lap végül úgy jött le, hogy mi show-t csináltunk a haláltáborok valóságából. Ezzel tudták jól eladni az újságot. Igazi kritikai érvet azonban nem találtam, pedig szívesen olvastam volna. Ez persze nem azt jelenti, hogy ez egy hibátlan film. Olyan frenetikus állapotban készítettük, hogy önkéntelenül is hibázhattunk. (...)
Az Oscar-jelölés utáni sajtótájékoztatón is elhangzott egy kérdezőtől, hogy Németországban mintha ignorálnák a filmet. Van alapja ennek a vádnak?
Szerintem van alapja. Én azt láttam, hogy amikor Cannes-ban a Saul fia német színészeihez mentek oda német újságírók, és meghallották, hogy melyik filmben szerepeltek, szó szerint elfordultak tőlük. De nem közöltek velem felvett interjúkat komoly német médiumok sem. Ezek szerkesztői döntések voltak. Hamburgban a film világpremierjén nyolcvanan ültek a háromszázas teremben. Sajnálom, én ezt látom. De remélem, hogy ezt meg tudjuk változtatni. Bízom benne, hogy van éhség a német nézőkben erre a filmre.”