Orbán konkrétan letérdelt elém

„- Sose játszott el a gondolattal, mi lenne önnel, Orbánnal meg az országgal, ha… ­

- Ha Orbán Viktor lenne a férjem? Jesszus!… – mondaná erre ő is. És nemcsak a korkülönbség miatt. Számos okból elképzelhetetlen, hogy megkérje a kezem, bár egyszer produkáltunk már a helyzethez hasonló képet. Még ’89-ben a Gondolat Kiadót vezettem, amikor meghívott egy látogatásra a Századvég könyvkiadó. Borzasztó helyes társaság. Orbán tagja volt a szerkesztőbizottságnak, s azzal keltette fel a figyelmemet, hogy amikor a piros gyöngyökből álló nyakláncom elszakadt, ő szedte össze udvariasan a szétguruló golyócskákat. Konkrétan letérdelt elém, de lánykérés még ebben az adekvát testhelyzetben sem került szóba. Ő nyilván nem is emlékszik rá, nekem is csak két-három évvel később ugrott be, hogy neki köszönhetem a gyöngyök megmentését.

Gondolom, annak idején sokkal kevésbé volt tradicionális a családszemlélete, a nőkről alkotott véleménye, mint amiről ma beszél a Fidesz. Nem zárom ki, hogy legalább a magánéletben megmaradt valamelyest liberálisnak, bizonyára jó családapa, szereti a gyerekeit, otthon derék ember, ha vannak kutyái, azokat is szereti. Kár, hogy a politikusi énje és vele az ország másként alakult. ­

- Szoktuk idézni Kövér Lászlót, aki két éve azt nyilatkozta a rendszerváltásról, meg arról, ami utána jött: »El lett ez fuserálva.«

- Nekem, emlékeket idézve, nyilván egy másik kifejezést kellene használnom. ­

- Elkúrtuk? ­

- Legyen elszúrtuk. ­

(...)

- Orbán és az orbáni válasz a menekültkérdésre hasít Európában. Magyar politikus diktál, s nem követ.

- Ennek aztán végképp nem örülök. Ha egy magyar rosszat, embertelent diktál, az nem nemzeti büszkeség, hanem nemzeti szégyen. És némi felelősségemet is érzem benne, hiszen a miniszterelnök módszerének európai legitimációját az itthoni siker adja, az, hogy itthon, mint kés a vajban, úgy ment át minden őrültsége. Képtelenek voltunk ellenerőt, egy másik Magyarországot mutatni. Orbán elszabadulása a mi bűnünk. Az enyém is.”