A magyar pedagógusok vették maguknak a bátorságot, és szót emelnek értünk: diákokért, szülőkért, kollégákért, a tudásért, amelynek a megújítása rájuk bízatott.
Recrudescunt vulnera
Miért olyan nehéz a közoktatás helyzetéről írni? Mert már mindent megírtunk. Tanügyi reformot tanügyi reform követett egy negyed századon keresztül anélkül, hogy oktatási rendszerünk alapbetegségeit, szervi rendellenességeit akár csak érintette volna a politikai hajcihő, amely a régi gondokat kurzusról kurzusra újakkal tetézte.
Van-e valami újdonság most a miskolci Herman Ottó Gimnázium nyílt levelében? Hatalmas újdonság, igen, elszorult szívvel követem az útját: a túlterhelt és agyonszabályozott, alulfizetett és megalázott magyar pedagógusok vették maguknak a bátorságot, és szót emelnek értünk: diákokért, szülőkért, kollégákért, a tudásért, amelynek a megújítása rájuk bízatott.
Akkor szólalnak meg, amikor a legnagyobb okuk lenne a hallgatásra: fenyegető leépítések, iskola-összevonások, átláthatatlan minősítések és követhetetlen követelmények árnyékában, amit mind könnyebb megúszni annak, aki meglapul – hiszen ez már a vérünkben van. Mégis, a kezdeményezéshez egyre többen csatlakoznak, s még nem akadt szakmai testület, szervezett álcivil vagy vezércikkíró, aki rá merte volna fogni, hogy valami ne úgy volna, ahogy a kezdeményezők leírták. (Az ilyesmi persze, csak idő kérdése nálunk.)
Pedig nem mondhatjuk, hogy az oktatás felkent irányítói és tudós doktorai az elmúlt és múlni nem akaró korszakban ne tettek volna meg minden tőlük telhetőt az iskolarendszerünket sújtó betegség egyes tüneteinek kezelése érdekében – felforgató rögtönzésekben nem volt hiány. A szélsőségesen egyenlőtlen társadalmi helyzetek mérséklése helyett az iskolától követelték a megoldást – hol integráltak, hol szegregáltak (a jobb családok gyermekeinek menekülése az állami közoktatásból manapság de facto szegregáció) – s csodálkoztak, hogy rajtunk egyik sem segít. Hol odadobták a gyeplőt az önkormányzatoknak, és minden bokorban hat és nyolcosztályos középiskola nyílt, hol ellehetetlenítenek és bezárnak minden falusi iskolát, kisebb településeinket megfosztva az utolsó közösség-formáló világi kulturális intézménytől. Egyszer a piaci versenyre bízzák a tankönyv-kínálatot, s a véletlenre, hogy miféle tücsök-bogár kerül a diákok kezébe, majd visszatérnek minden állami abszolutizmus kedvenc eszméjéhez: ugyanabból a könyvből tanítsanak minden iskolában, ugyanazt, lehetőleg ugyanakkor.
A diákok egyre romló teljesítményét pedig ráfogták az iskolában töltött idő elégtelenségére: ezért hol a kötelező óraszámot, hol az iskolában töltött időt növelnék, hol az iskolaévek számát: hiába, hiába. A formális és hatástalan tananyagcsökkentést rendre nem kevésbé hatástalan tananyag-szaporítás követi, s nem értik, hogy az elviselhetetlenül tömény és a tanulók életkorához semmiképp sem illő információ-tömeg nyomása alatt gyerekeink miért nem válnak érdeklődő, kreatív, művelt, önálló probléma-megoldásra képes ifjakká? Miért sorolódnak egyre hátrébb a nemzetközi felméréseken? (Ha csak nem a magyarság elleni világ-összeesküvés karvalykarmai vannak ebben a dologban is…) Miért nem szeretnek a gyerekeink iskolába járni, miért nem vonzza őket a tanulás, miért veszítik el iskolás éveik során alkotó és kezdeményező kedvüket, vajon miért?
Többször leírtam, előadtam, soha sem arattam vele túl nagy sikert, most megismétlem: az iskolában egy dolog számít igazán, a pedagógus. Nemzetközi összehasonlító vizsgálatok bizonyítják: ott működik jól az oktatási rendszer, ahol az egyetemekről a legtehetségesebb és legambiciózusabb hallgatók tanárnak, tanítónak mennek.
Nálunk ez tréfának is komolytalanul hangzik manapság, pedig akadnak ilyen országok. Sokunk szemében ugyanis ez a legszebb pálya s a legnagyobb kihívás. De ennek megfelelni csak úgy lehet, ha a pedagógus a társadalom erkölcsileg és anyagilag megbecsült tagja (s minél nehezebb gyerek-közegben dolgozik, annál több segítséget és fizetést kap). Ha az egyetemi világnak nem a perifériáján, hanem a közepén helyezkedik el a pedagógus-képzés, és az alma mater szerves, folyamatos kapcsolatot tart az onnan kilépő s oda egy életen át visszatérő tanár-társadalommal. Ha a pedagógusnak minden hetedik évet kötelező továbbképzéssel-rekreációval tölteni. Ha a tanári óraszámnak a törvény nem az alsó, hanem a felső határát írja elő, s azon őrködik, nehogy túllépjék valahol. Ha a pedagógust az iskolában segítő szakemberek veszik körül, s nem mindenes adminisztrátora-rendőre-rabszolgája ő az intézménynek. Ha a tantestület, az igazgató és a szülők elsősorban egymásnak tartoznak felelősséggel, és nem országos bürokrata-szervezeteknek. Ha a továbbképzéseket az iskola saját belátása szerint rendeli, s nem kirendelik a tanárokat a továbbképzési biznisz és parancsgazdaság rögtönzött rendezvényeire. Ha a tanrendről és az órarendről nem kontár politikusok döntenek, központi íróasztaloknál, hangulat s pártállás szerint. Ha élet zengi be az iskolát…
De most még bukásra állunk, s nincsenek megismételhető éveink. A kierőszakolt központi tankönyvek, működésképtelen KLIK és haszontalan alaptantervi rögtönzések után, iskolabezárások s ki tudja mi előtt, legfőbb ideje volna, hogy végre arról kezdődjék nyilvános vita, ami az ország jövője szempontjából a legfontosabb, a közoktatásról. Köszönet a miskolciaknak!
Lányi András
(A cikk eredetileg a Magyar Nemzet Magazinban jelent meg, az írást a szerző engedélyével közöljük.)
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Kína új irányvonalat hirdetett: 2025-től radikálisabb élénkítő lépésekkel kívánja támogatni a növekedést. Bár a bejelentések rövid távon optimizmust hoztak a tőzsdékre, a szakértők óvatosságra intenek: a szavak mögötti valódi tettek és azok hatékonysága még mindig kérdéses marad.
„Képesek vagyunk-e még idejében útját állni a verbális és fizikai terrornak?” – tette fel a nagy kérdést a filozófus/író.
Átlagosan 21,2 százalékkal tervez a kormány.
A reform 2025 májusától lép életbe.
A Fidesz mindenkit arra kér, hogy töltse ki a nemzeti konzultációt.
A Petőfi Irodalmi Múzeum igazán méltón ünnepelte idén a hetvenedik születésnapját: az évforduló alkalmából rendezett háromfelvonásos kiállítássorozat nemrég nyílt záródarabja a magyar irodalom legendás naplóíróit állítja a középpontba.
A portál információi szerint Oroszország kivonulóban van Szíriából, noha a Kreml arról beszél: barátsággal és szeretettel fordulnak az Aszadot megbuktató, győztes lázadókhoz, a tárgyalásaik pedig már folynak velük.
