Van még kérdés?

„Kérdezés? Ilyet nem csinálunk. Aki ilyet csinál, az a másik világ képviselője. A mi világunkban nem hozzuk kínos helyzetbe a kormányfőt azzal, hogy valamit megkérdezünk tőle. Mi megtisztelve érezzük magunkat, hogy Magyarország miniszterelnökének dolgozhatunk. Nem tudom, emlékszik-e Ön az utóbbi öt év Orbán-interjúira, arra, hogy kénytelen volt-e a kormányfő akár egyszer is valódi kérdésekre válaszolni? Olyanokra, amelyek családja meggazdagodását, a saját lábon élést, a trafikügyet, a földügyeket, Mészáros Lőrincet, az egész intézményesített korrupciót, a demokratikus jogállamiság ledózerolását tematizálták volna.

De a helyzet még rosszabb: menjünk vissza időben, vegyük az elmúlt tizenöt évet. Mikor engedte meg a Pártközpont utoljára a valódi interjúhelyzetet Orbánnal, az ellenzéki politikussal? Mikor láttuk utoljára, hogy olyan kérdést kap, amit nem a fenekéből tettek volna fel neki? Hogy egy újságíró reagál a válaszra, vitatkozik, és csak azután megy tovább a kérdésekkel? Nem, nem láttunk ilyet, a Fidesz első (második, harmadik, sokadik) emberétől kérdezni csak akkor lehet, ha internalizáltad a mindenkori határokat, ha tudod, hogy lehet ugyan ficánkolni, de nagyon nem éri meg, hogy nem, nem minden fér bele; és mindig tudnod kell, nem, inkább ösztönösen érezned kell, hol van az a pont, amin túl nem lehet lépni.

Az MTI korábbi főnöke még nyíltan beszélt: »egy közszolgálati újságíró nem lehet a kormány ellensége, nem kérdőjelezheti meg a szabadon választott kabinet hatalmát«, és a köz... elnézést, állami média azóta is ehhez tartja magát, legfeljebb nem mindig fejti ki az igazság minden részletét. Köz és állam, közérdek és kormányérdek megkérdőjelezhetetlen, általunk fizetett egységben és érdekszövetségben van, aki egyetlen apró pontját megpiszkálja ennek az átláthatatlan konglomerátumnak, az az egészet kérdőjelezi meg. Az állami médiában a menekült migráns, a francia Nemzeti Front már nem szélsőjobboldali, csak jobboldali (a logika nyilván az, hogy ha sikert ért el, eleve nem lehet szélsőséges), a hírhamisító hírfőnök pedig integráns része az egésznek.

A független, tehát ellenzéki sajtó még elvileg feltehetné a rezsimnek a megfelelő kérdéseket, de annak meg vagy nem nyilatkoznak egyáltalán, vagy ha igen, az új Állami Agitprop Minisztérium egységes kontroll alá veszi az interjúkat, menedzseli átírásukat és visszaküldésüket. A legjobb persze be sem engedni őket a parlamentbe, kinek hiányzik, hogy politikusok után futva elcsípjenek egy-két esetlegesen őszinte szót. A nyilvánosság kiiktatásának egyébként számos eszköze van, és nagyon valószínű, hogy a legszórakoztatóbbakat még nem is láttuk eddig.”