A baloldal lételeme a permanens felszabadítás

„Ha jól sejtjük, Ön szerint az igazi vétkest az Atlanti-óceán túlpartján kell keresni…

Magyar politikusként, döntéshozóként apránként, de annál jobban meglepődve szembesültem avval, hogy az Egyesült Államoknak szüksége van első számú közellenségre. Mivel a Szovjetunió összeomlott, az ellenséget máshol kellett megtalálni. Volt idő, amikor az orosz ajkú szervezett alvilág – például Szemjon Mogiljevics – ellen kellett az USA oldalán mindenkinek küzdenie. Aztán jött egy hatásosabb főgonosz, Oszama Bin Laden személyében, majd némi zavar után ismét Oroszország képében sikerült a birodalmat összetartó közös ellenséget azonosítani, kiprovokálva egy elhúzódó konfliktust Ukrajnában, ami – mintegy mellékesen – meg is osztja Európát. Aztán arc nélküli főellenségként megjelent a korrupció démona, ami az USA nemzetbiztonságát Alaszkától Patagóniáig, Grönlandtól az Antarktiszig mindenütt fenyegeti…

(...)

A kormány a népességfogyás ellen küzdve minden eddiginél nagyobb lehetőséghez juttatja a legalább három gyermeket vállaló családokat. A nyugati világnak, és benne a multicégeknek ez valamiért nagyon nincs az ínyére. Akár az Ön, vagy a Kovács Ákos előadóművész elleni hecckampányt nézve is felvetődik a kérdés, véget ér-e valaha a magyar belpolitikát érő példa nélküli presszió?

Sajnos – ismét csak némi iróniával – azt kell mondanom, hogy nem példátlan a beavatkozás, hanem évszázadok óta folyamatos. Ami példátlan, az a velőtrázóan cinikus képmutatás. Orwellt idézve, kialakult egy újbeszél nyelv. Amiben a szabadság rabság, a tolerancia mérhetetlen intolerancia, a demokrácia egy nagyon is szűk kisebbség kifinomult manipulációja, az egyenjogúság pedig azt jelenti, hogy a nagyobb befolyású országok lediktálhatják a »közös értékeket«, megmondhatják, hogy melyik önkényuralmat kell elítélni és melyiket relativizálni, satöbbi.

Az egészet pedig úgy kell elviselni, hogy közben ostobának tettetjük magunkat. Utoljára a nyolcvanas évek közepén volt a közérzetem ennyire rossz. Az ember néha azt érzi, hogy nincs is remény, mert benne ülünk egy olyan csónakban, ahol körülöttünk mindenki idióta, vagy legalábbis annak tetteti magát. Hiába kiabálunk, ordítozunk, hogy talán nem össze-vissza kéne az evezőkkel csapkodni, hanem egy irányba húzni, s talán abba az irányba kéne haladni, ahol a part látszik és nem az ellenkezőbe, úgy tűnik, ez senkit nem érdekel.”