Talpig hordószónokok

„Mi is az a női princípium? És be lehet-e teljesíteni pusztán akarattal? A termékenységre korlátozódna? Vagy pedig olyasmi, ami a réges-régi múltból már adott, ami a legnagyszerűbb asszonyokból vonódott el s vált jelképpé, amire évezredek kultúrája rakódott rá, és ha szerencséjük van a mai férfiaknak, akkor még akadnak nők, akik képesek azt megtestesíteni?

Azt hiszem, az utóbbi. Személyekben, értékekben, hűségben és szeretésekben, odaadással élni. Megtartó erőnek lenni. Hozzájárulni társalkotóként a teremtés elvéhez, fölülemelkedni kudarcokon és erőt adni akkor is, ha gyengék vagyunk. Ösztönszinten, az ösztönök erejével lenni tudatában mind e dolgoknak. Bölcs szívvel gondolkodni. Fölötte lenni a mai kocsmának. Nem akármilyen módon élni meg az akármilyen életünket. Sokat adni, és mellékesen visszakapni, nem nézve, mennyit. Ilyesmi volna a női princípium, és korántsem csupán az anyaság. Az csak rész az egészben. Mindezt azért is tartottam fontosnak leírni, mert a nők gyermekvállalása kontra karrierépítése körüli vita elérte a mélypontját. Igaz, már a kiindulópont is hamis volt, mert 2015-ben arról értekezni, hogy a nő otthon maradjon-e vagy inkább dolgozzon, merő anakronizmus – legalább fél évszázada. A nők a társadalmi munkamegosztásban éppen úgy részt akarnak venni, mint a férfiak. Képességeik, munkabírásuk, intellektusuk ösztönzi őket erre. És gyerekeket is szeretnének. A kettőt nem könnyű, de nem is ördöngösség összeegyeztetni. Az egyik legfontosabb feltétele ennek az, hogy a férfi a gyermeknevelésben is részt vállaljon. Nem kell patikamérlegen kiegyensúlyozni, ki mennyit és hogyan. Bízzuk ezt a jól működő családokra.

Semmilyen kivetnivalót nem találhatunk abban, ha egy család úgy épül föl, hogy a férfi keresi a pénzt, a nő meg otthon marad a gyerekekkel. Nem a legmodernebb családfölfogás, de a polgári mentalitás ott kezdődik, hogy tisztelem a másik embert, tehát az életét, felfogását, életvitelét is tisztelem, amennyiben nem bűnöző vagy a társadalmi együttélésre más módon nem veszélyes. Az egyik ember így képzeli el az életét, a másik meg amúgy. Nem hinném, hogy minden életnek azonos kaptafára kellene felépülnie, elég unalmasak is lennénk. A baj ott kezdődik, amikor egyszer csak valaki fölpattan a hordó tetejére, és azt mondja: »Éljetek úgy, ahogy én! Nézzétek, milyen sok szép gyerekem van! És milyen cuki a feleségem az ikeás kötényében. Magyar nők, sokáig nézzetek minket párás szemmel, míg csak szülni nem szeretnétek! Mi itthonról, példás családunkból azt üzenjük, szégyellje magát mindenki, akinek nincsen sok szép gyereke. Kövessetek minket vakon, és lesz magyar újjászületés! Legyen nektek az én életem a sorvezető, amikor a házi feladatot rójátok vonalas füzetbe, ti, az élet pancserei. Kapcsolatokban bukdácsoltok, és közben egyenlő munkáért egyenlő bért harácsolnátok magatoknak?« (...)

Mi, nők a konzervatív oldalon szeretjük a talpig férfiakat, de nem mindegy, honnan kezdve férfiak: fejük tetejétől-e, vagy deréktól lefelé. Liberális nőtársaimmal ellentétben én a macsókat is kedvelem, talán mert túl sok a férfiatlan férfi. Ebben mi is hibásak vagyunk: a nagy egyenjogúságban elfelejtettük, mennyivel kellemesebb egy férfi társasága, mint egy emancipátoré, s hogy nem azok okozzák a legtöbb gondot, akik képesek minket meghódítani. A macsó azonban nem azonos a tahóval. Nyomasztó, amikor a konzervatív oldal kocsmai közönségességgel szólal meg. Magyarországon ez ma eléggé jellemző.”