„Sokak szerint Kövér unokaszülése, illetve általában véve a Fidesz-dzsemborin elhangzott beszédek (»nem akarjuk a Soros-félék nyitott társadalmát; katonai erények; gyökértelen hordák«... stb.) mind csak a figyelem elterelését szolgálják. Sokak szerint a halálbüntetéssel kapcsolatos orbáni tirádák is csak gumicsontok voltak, hogy eltereljék a figyelmet a brókerbotrányról, a brókerbotrány gumicsont volt, hogy elterelje a figyelmet a földmutyiról, a földmutyin rágódva legalább megfeledkeztünk Vida Ildikóról, aki azért ködösített, hogy kiessen az emlékeinkből a tafikmutyi, a magánnyugdíjak ellopása, Ráhel telefonja, a paksi keleti blokk, Semjén puskája, Orbán veje, ipa, napa, meg a papa a bányáival. És így tovább, a végtelenségig, akár önnön farkába harapva, mint a példázatok kígyója. Hogy sorra elfelejtsünk mindent, amire tegnap még azt mondtuk, »na, ezt már tutira nem fogják megúszni!«
Szerintem viszont ezek a brigantik minden egyes szemétséget, aljasságot, lopást és szerzést szent-komolyan vesznek. Egységes svunggal nyúlják le a százmilliárdos pályázatokat, az ezermilliárdos megtakarításokat, a termőföldet, a szabadalmakat, a koncessziókat és a tendereket, de Mari néni utolsó huncut piculáját, a kutya vacsoráját, vagy a borsodi cigánytelep egyetlen közkútját is. És egyforma lelkesedéssel rúgnak bele bárkibe. Pusztán az öröm kedvéért. Nincs itt semmi félrevezetés, ámítás; ezek ilyenek. A lényegüket adják. Akármennyi disznóságra képesek, egymástól függetlenül, vagy csomagban szállítva. »We want the world and we want it now« - persze szegény Jim Morrison nem egészen erre gondolt. Vagy pedig az egész Orbán-kormány, a tálibjaival, ellenzékeivel, nácijaival, jacuzzijaival és borzparókás-kacsavalag-frizurás szürke eminenciásaival együtt egy átfogó, jókora gumicsont. Arról akarják elterelni a figyelmünket, hogy a világegyetem még tágul ugyan (bizony, még Brooklyn és Felcsút is!), de előbb-utóbb megint szűkülni fog; hogy mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe; hogy tele van a föld bévülről kukacokkal.
Mert hát amíg a halálbüntetés barbár ötletén rugódozunk, addig sem gondolunk a halálra. Amíg az unokák szülésének furcsaságain álmélkodunk, nem törődünk az elmúlással. Amíg napi rendszerességgel kapjuk az instant, carpe diem-hülyeségeket, addig nincs időnk a memento mori nagy, sárga borzongására, és miközben a kormányzati papírtrombiták harsányan rikoltanak a fülünkbe, alig halljuk az enyészet szelének fekete fúvását. Talán csak megnyugvást kínál a kormány, a felejtés örömét. A tudatlanság erejét. Önmegvalósító önfeledtséget. Ez szép lenne tőlük. S ha így van, akkor tulajdonképpen még hálásak is lehetünk nekik.”