Brüsszel, viharok után

„Angela Merkel egyszer, megemelve a tétet, úgy fogalmazott, hogy az európai integráció egyetlen alternatívája a háború. Bármilyen erősen hangzik ez, Európa történelme azt bizonyítja, hogy amíg önálló nemzetállamok alkották, addig előbb-utóbb mindig háborúba keveredtek egymással. Senki más sem érti ezt olyan pontosan, mint a franciák és a németek. S amíg a Berlin-Párizs tengely jól működik, addig az Európai Unió magja bizonyosan fennmarad.

Más dolog, hogy az európai egység – a szép szónoklatoktól függetlenül – a gazdag nyugat-európai országoknak volt kitalálva, s a kohézión is csak a saját szegényebb régióik felzárkóztatását értették. A kelet-európai bővítés elsősorban politikai döntés volt, s azóta kiderült, hogy az EU »abszorpciós« képessége szerényebb, mint sokan gondolták. Vagyis a kelet-európai és részben a déli tagállamok elmaradottabb részeinek felzárkóztatása, úgynevezett »európai szintre« emelése nem megy könnyen. A kelet-európai euroszkeptikusok – köztük Orbán Viktor – kötözködése az EU vezető hatalmaival azért veszélyes kaland, mert Nyugaton sokan örülnének annak, ha Kelet-Európa valamiképp kizáródna az unióból. Ez nem azt jelenti, hogy mindig, mindenben „Brüsszelnek van igaza”. De nekünk sokkal több érdekünk fűződik a magyar uniós tagsághoz, mint nekik. Ez nem önfeladást, csak értelmes mérsékletet és belátást igényelne, amelyre a jelenlegi magyar kormány láthatóan nem, vagy csak ritkán képes.

Kevés dolog szánalmasabb a kelet-európai mentalitásban, mint amikor innen kezdik lesajnálni, temetni, vélt dekadenciája miatt siratni Nyugat-Európát. A Nyugat köszöni, jól van, sok száz éves polgári fejlődésre épülő rendszere stabil, gazdasága erős. Félteni magunkat kell, mert ha nem vigyázunk, megint egyszer eljátsszuk az Európa fejlett és demokratikus részéhez való felzárkózást.”