Európa a meddő hisztéria jegyében

A férfiatlan Európa

Még kétezret sem írtunk. Koszovóban elszabadult a pokol. A változó, de optimista Európa akkor is megdermedt. Egy pillanatra talán meg is rettent. Földrajzilag minél közelebb érezte magához a „zűrzavaros balkáni eseményeket”, annál inkább félt.

Nekünk, magyaroknak közeli volt még az események jelenbéli és történelmi árnyéka. Talán tétováztunk is a muszlim zavargások és a vérengző szerb állami terror megszűrt és eltúlzott hírei hallatán. Bennünk feszült a kérdés, hogy melyik eseménysor árnyéka élesedik ki veszélyesebben a hangulatainkban, a messzi múltból a félhold 150 éves árnyéka, avagy a közelebbi múltunkból Tito-partizánok magyar-irtásai. Zavaros, viharos idők voltak ezek a hagyományosnak tűnő európai örök békében. Münchenben John Lukaccsal ültem egy asztalnál, kávéztunk. Mint egy könyvbe préselt, emlékezetes virágszálat őrzöm azóta e pillanatot, ezt a rövid beszélgetést. Neki aligha maradhatott rólam emléke, ha valami igen, akkor inkább a huszonéves lányomról, aki néhány bókot kiérdemelt nála. Persze, szóba került rövid beszélgetésünk alatt a koszovói helyzet.           

„Európa betegesen feminizálódott – mondta John Lukacs – talán még a szerbek hordoznak némi maszkulin modort.” Nem bólintottam, nem tudtam jó szívvel igenelni a kommunista szerb szoldateszka véres tombolásait. „Tudod, – folytatta – ez elsősorban magatartás kérdése. Az eddig mindig férfias politikai, katonai magatartás Európában most zavarodottan női szerepbe bújt, és ebben az álságos helyzetében valóban cselekvésképtelen a nyugati civilizáció. Tele van a világ a politikusok felületes ítéletével és hisztérikus kijelentéseivel.”

És végül is, ki nem emlékeznék azokra a történelmi pillanatokra? Európa nem mozdult, helyette az Egyesült Államok hadserege bombázta új helyzetbe a balkáni zűrzavart. Majd ezután megalakult a továbbá is kaotikusságával elhíresült független koszovói köztársaság.

Azóta többször is eszembe jutott ez a rövid beszélgetés, ahányszor John Lukacs könyveit megláttam a polcomon. Gondoltam szavairól sok mindenfélét. Hogy a híres történész vagánykodása lett volna ez a kiszólás és csupán a civil beszélgető társát kívánta meghökkenteni. Vagy egy kósza, végig nem gondolt gondolat volt talán ez a szó-villanás. Vagy, mégis csak több ennél, hiszen a jó történész tudása birtokában nem szokott csak úgy, felületesen mellé lőni, különösen nyilvánosan, minden kényszer hatása nélkül, nem. 

A hisztéria, mint olyan…

Nézzük hát, mi is a hisztéria dióhéjban. Az internet wikipédia-bejegyzései miként határozzák meg ezt a fogalmat: „… újabb keletű megnevezéssel élve disszociatív zavarok már az ókor óta ismert betegségek, korábban hisztéria néven foglalták össze őket. Jellemzően fiatal felnőtt korban indulnak és a nők körében gyakoribbak. A konverzió az érzelmi feszültség átváltását jelenti testi tünetekre. A hisztéria … esetén minden esetben hiányzik a szervi megbetegedés, a testi tünetek hátterében lelki okok, élethelyzeti krízisek állnak. A beteg a számára kedvezőtlen helyzetből így ki tud menekülni, ugyanakkor a környezete odafordulását, nagyobb törődését is eléri. .. Azonban - és ez nagyon fontos! - a beteg nem tudatosan produkálja a tüneteket! A szomatizációval és a hypochondriával szemben itt a beteg szinte közönyös a tüneteit illetően, nem aggódik miattuk. .. A hisztéria és a konverziós jelenség évszázadokon át vitatott jelenségek voltak. Történetük hemzseg a félreértésektől és előítéletektől. A hisztéria tüneteit már 3-4000 éves egyiptomi orvosi papiruszokon is leírták. Hippokratész még nem pszichés tüneteknek vélte, hanem azt gondolta, hogy a nő panaszai a méh betegségének következményei. A félrefordítások és szájhagyományok következtében a hisztéria évszázadokon át „női betegség”-ként volt számon tartva.”

Ugye, meglepő, hogy mennyire rárímelnek ezek a meghatározások Európa politikai közbeszédére, különösen manapság, az utóbbi félévben kibontakozó migrációs hullám hatására. 

„Willkommeskultur”

Vezető politikusaink az egyértelműen férfias muszlim beözönlőkkel szemben, azoknak a túlzott maszkulin magatartásformáikkal szembesülvén megrettentek. Majd jobb híján a befogadó, magukhoz ölelgető, becézgető, anyáskodó (willkommenskultur) gesztusaikban fuldokoltak tehetetlenségükben. Ez a muszlimokban az agresszivitásukat erősítette meg, hiszen nem is értették igazán ezeket a jelzéseket, a számukra szokatlan, ismeretlen európai társadalmi szokásokat (kivéve a szociális gondoskodást – ami, ugye nekik mindenütt kijár). Zavaros, hisztérikus, használhatatlan és elsöprendő társadalmi szerkezetet véltek felfedezni földrészünkön ezekből a jelzésekből. (Így érzi ezt a korábban jött, sikertelenül alkalmazkodó, korábban bevándorolt hittársaik második, harmadik nemzedékei is.)

Európa neoliberális utópiáiban kiválasztott és önjelölt vezetői ettől még jobban kétségbeesnek, és a fokozódó hisztériájukban kapkodnak fűhöz, fához… csak a racionális logikáig nem jutnak el sosem. Látván, tapasztalván a kedvezményezetteik értetlenségét, riadalmuk egyre fokozódik. Végül is ők nem ilyen falovat akartak, kértek ajándékba! Nem ezt várta utópikus képzeletük, és hiába a már több évtizedes tapasztalat, az iszlám és az európai kultúra több évszázados hagyományainak küzdelméről, ütközéseiről, változatlan aszinkronjáról, nem mondanak le eredeti rögeszméikről, a csodára várnak. Csodák pedig nincsenek. Csak háború van, és mint minden háború, ez a háború most is megváltozott fegyverekkel, taktikákkal, stratégiákkal zajlik. Sőt egyre inkább elmérgesedik, fokozódik a napjainkban.

De ők, a kiválasztottak, a felelősek ezt nem ismerik fel. Merkel szelfikben örökítteti meg feledhetetlen mosolyát az utókornak. Juncker tántorogva bár, de kifogyhatatlan ötleteket halmozza el Brüsszelből az ámuló (még mindig!) nemzetállamok kormányait, növelve megoldhatatlan döntései sorát. Közben dudorászik: „és nemzetközivé lesz, holnapra a világ…” Merkelnek is ismerős a dallam, még az FDJ korszakából, ó a régi szép idők, bénító az ifjúság felülmúlhatatlan nosztalgiája. Schulz mosolyog, mint akit tepsiért küldtek, mintha el tudná olvasni a kottát. De nem tudja. Basszuskulcs! Íme, ez ami tombol már valóban az alig rejtett egyetemes Európa-hisztéria. 

A hisztéria egyenjogúsága

Az objektivitás kedvéért:  Juncker, Faymann,Verhofstadt, Milanovic és mások okán, illetve (e férfiak) esetében, már valóban nem sorolható be „női betegségnek” ez az egyetemes dilettantizmusból eredő hisztéria. Igaz, sosem volt csak női kór, pusztán a hímsovinizmus optikáján keresztül válhatott azzá, civilizációnk eredendő egyoldalúsága folytán. A nők ebben a beteges jelenségben, minden előítéletes híresztelés ellenére, szociológiai felmérésekkel bizonyíthatóan, alig állnak rosszabbul a férfiaknál. Jelenlétük talán látványosabb (például Merkel, Rebecca Harms, Mogherini, Reding és a svéd leszbikus püspöknő stb. esetében).

A hisztéria sosem korrekt, bármilyen nagy hangon hirdetnek korrektséget a fertőzöttek. Bármennyire nem vesznek tudomást a napi valóságról, a bizonyos kultúrák és civilizációs elvek végletes összeegyeztethetetlenségéről. „Az 1960/70-es évek másik velünk született felfogása viszont a hatvanas évek nagy társadalmi reformer víziói (Amerikában például a nagy társadalom álma) felett érzett (a liberálisok szerint csak vélt) kudarc értelmezéséből indul ki. Bármilyen sokat költsünk is a szegény gyerekek és például az Egyesült Államokban az afroamerikaiak korai iskoláztatására, a különbségek az értelmi képességekben mégis megmaradnak  /Jensen, 1969/.”(idézi Pléh Csaba) Pedig ott és akkor még jóval egyszerűbb volt a helyzet, nem volt szó migránsokról, sem eltérő vallási felfogásról az esetükben.

Ma jóval összetettebb problémaként mutatkozik a migráció cunamija a védtelen és viszonylag gazdag, de népesedési gondokkal küzdő Európára, s majd az egész nyugati világra is, ha rájuk is rázúdul a zömében muszlim, már eddig is túlszaporodott és a továbbiakban is túlszaporodó harmadik világ. Ez a népesség talán elsősorban nem is beilleszkedni, dolgozni – csak ösztönösen túlélni akar. Ennek most nincs is különösebb jelentősége, csak tanulságai lehetnének. A migránsok muszlim tömege előbb-utóbb kialakítaná a párhuzamos társadalmat. És természetesen ez sem jelent majd beilleszkedést a világunkba. Majd hagyományait folytatván a felhígított európai népességen belül kialakítja a többségét, ami által „demokratikusan” elfoglalja az őslakosok helyét. Megteszi ezt, leendő helyzeti előnyei folytán és valóban majd minden áron, akár elveszejtésünk által is, akár még úgy is, hogy a neandervölgyi sorsba űzik a földrész őslakóit.

A vesztünk mindig az utópikus ideológia visszatérése

Ma Európában, Hamburgban – adja hírül a német sajtó – viszont a muszlim migránsok már nem hajlandók a német nyelvet tanulni, vagyis dolgozni sem akarnak. Egészen mást akarnak ezek a fiatal katonakorú, álmenekült hadfiak, és röhögnek az európai és német politikai vezetők általuk is jól felismerhető hisztériáján. Jól jön nekik ez az egész Európára jellemzővé vált zavaros gondolkodás és a belőle eredő/áradó kilátástalan eszmecsere.

Néhány utópikus politikai program, utoljára a marxi álom megvalósult véres valósága (Kelet-Európában a napi gyakorlatban is, nyugaton – szerencséjükre, csak – a társutasok fantáziájában, a sikeresen működő Komintern szervezésében teljesedett ki és maradt működőképes Sztálint is túlélvén) valóban az öngyilkosság határáig űzte földrészünket. Most a neoliberális utópia ideológiája rugdalja öreg, megviselt óvilágunkat a szakadék felé. A kérdés ma csak az, hogy hány ilyen kalandot bír, bírhat ki még a vén Európa?

Erre gondolhatott talán John Lukacs, annak idején Münchenben? Nem tudom. A tudós ember érzékeny antennái akkor különös hullámokat foghattak fel, bizonyosan történészi műveltségéből is sok, alig feltűnő (tán még meg sem fogalmazott) tudástöredékek rezonáltak benne és megsejtette a kimondhatatlant, ami mostanában itt tombol a tájainkon. Avítt szóval tán „férfiatlan” politikai és társadalmi tétovaságunk a racionális tapasztalatok helyett az utópikus, a tragikusan megvalósíthatatlan elképzelésekre konokul támaszkodó Európa gyakorlatát sejtette meg előre.