„Szűk évtized kellett, hogy a teljes ország ráébredjen, milyen a kommunizmus igazi arca. Ekkorra már nem akadt a hazában embercsoport, társadalmi réteg, hívő és hitetlen, aki ne szenvedte volna meg a vörös ámokfutást, akinek a torkát ne szorította volna a gimnasztyorka. Az ötvenes évek közepére már a hívő kommunista is csengőfrászban éjszakázott. (Persze a rossz lelkiismeret is dolgozik. Visszaemlékezésekből tudjuk, hatalma csúcsán Rákosi is beteges rettegésben élt, meggyőződése volt, merénylet készül ellene. Lakóhelyét, gépkocsiját, sőt balatoni motoros kishajóját is bepáncéloztatta.)
1956 októberére már tömve voltak a börtönök, éjszaka bármikor bárkiért jöhetett a nagy fekete autó. Hatelemis vérbírók döntöttek élet és halál felett. Rákosi? Ő ekkor már nincs Magyarországon, ugyan… Neki már ötvenhat nyarán »megrendült az egészségi állapota«, így aztán »gyógykezelésre« a Szovjetunióba távozott. Abba az országba, amely még 1941 tavaszán váltotta ki az életfogytiglanra ítélt politikai bűnözőt a szegedi Csillagból. Cserébe Moszkvába hurcolt 1848-as honvédzászlókat kaptunk vissza. Éppen ötvenhatot.
1956. október 23. – a gátszakadás napja. Az első nap legemlékezetesebb pillanatait mára betéve tudjuk: zászlóbontás a Bem-szobornál, egymásba karoló, boldog felvonulók a Margit hídon, nagygyűlések szerte vidéken, Nagy Imre-beszéd a Parlamentnél, az első fegyverropogás a rádiónál, orosz tankok, ÁVH, ledől a Sztálin-szobor. Amerre csak látni, elképzelhetetlen energiák szabadulnak fel – mi mindenre képes a közös akarat! Hitted volna, hogy a moszkovita Nagy Imre majd ugyanarra az oldalra áll, mint a börtönből kiszabadított Mindszenty? A barikádnak pedig ugyanazon az oldalán harcol az egykori csendőr a zsidó Angyal Istvánnal? A pesti srác a kiábrándult kommunistával?
És hitted volna, hogy születése óta még mindig azon vitázunk: vajon kié 1956?”